A magyar zenei prozódiatan kidolgozatlan, különutasak a verstani és zenei vizsgálatok. A közlés négy dimenziója: köznapi beszéd – szónoki deklamáció – énekbeszéd (Sprechgesang) – ének.
Affektivitás: minden műalkotás létrejöttének forrása és szubsztanciája. (95) Kezdetben volt az recitálás, énekvers. Sírás – panaszdallam. Enyhén ringató mozgás, simogatás – gyengéd dallam.
A variálás zenei esetei: diminuálás (aprózás) és augmentálás (nyújtás). (A nyelvben: kicsinyítés – nagyítás.) A népdalban nincs prozódiai hiba, az a műzenében van. (Ez rímel arra az észrevételemre, hogy a mindennapi nyelvhasználatban, pl. a kocsmában nincs beszédhiba, ellenben a rádiós-tévés felolvasásban szinte mindig.)
Versláb: az időmértékes lüktetés eleve a tudatban szunnyadó ritmusalakzat: a beszédritmusból kikristályosodott; siralmak, népénekek hatása; paraszti hexameter.
- Négyesy László: a ritmus mindenütt és mindenkor időmértékes is, hangsúlyos is. (195)
- Fogarasi János nyelvtanában még van időmérték-vizsgálat, ez később háttérbe szorult. Fogarasi megnevezései az időmértékekre: szökő, menő (jambus), lépő (spondeus), lejti (trocheus), lebegő (anapesztus), lengedező (daktikus), és toborzó és körösdi.
- Vargyas Lajos szerint a szöveg ritmusa hat a zenére, Kodály szerint a zene is képes erőszakot tenni a szövegen. (De ez másodlagos, szerintem.)
- Csűry Bálint szállóigéje: beszéd és ének közt csak fokozati különbség van (112)
Összefoglalás: A verstani eszmélkedés kezdetétől tudjuk: a közbeszédből is kimutathatók metrikus szerkezetek, tehát ezek nem jövevények! A magyar fül számára ez nem tanult, nem importált, hanem benne van a primitív érzékben. Fogarasi és Arany jó irányban indultak el a nép ösztönös időmértékes formáinak keresésére
Hamvas Béla: A feladat nem mindent kimeríteni, hanem a kimeríthetetlent megtalálni.
(Szabó Csaba: Adalékok a népzene-prozódia kérdéséhez (Genius Savariensis Alapítvány, Szombathely, 2003. 235 old.)
Itt hozzászólhat!
