„Ezt nem lehet megúszni”, vagyis ennyi idő alatt nem lehet teljesíteni a kétszáz méteres gyorsúszást. Valamint nem lehet megúszni az élet megpróbáltatásait: a gyermekkor, fiatal felnőttkor áldásait és kínjait, a beceneveket, a félelmetes tanárokat, a belénkszerelmesedőket, a kiszerelmesedést, a megszokást-megunást, a barát nőjét, a citomegalót („megállóvírust”), a balekságot, az aggodalmaskodást, a ruganyos és fiatalos, majd elformátlanodott testeket, a zátonyra futott házasságot, az első, örök beteljesületlen szerelmet, a magunkra maradást, a jóvátehetetlen magányt, a gyönyör foglyaivá válást, a ropogó ízületeket, a lankadó férfierőt, a romló fogakat, az elfojtott ösztönöket, a melankóliát, a jófiúságot, az ordítozó és mobilozó ifjúságot, a kilövési engedélyt, a feleséget, aki az első gyerek után lehúzza a redőnyt, a választást, hogy maradéktalanul erkölcsösek legyünk vagy boldogok… A novellák-elbeszélések középpontjában a változások, az előre nem sejtett fordulatok, az erotika űzte változtatási kényszer és az alkalmazkodás. Egyébként pedig: „most kezdődik csak az egész” (179), de senki ne csüggedjen, hamar itt a vég is: „Nem sok emlék marad az ember után, talán csak az anekdoták… Végül lassan a barátok is elmaradnak, eltünedeznek a színről, és a mesélőnek még az emléke is szertefoszlik” (216). Derűsen szomorkás, melankolikus, olykor jelzésszerűen összekapcsolódó írások a megbolydult emberi viszonyokról. (Kovács Ákos: Ezt nem lehet megúszni. MCC Press, Bp., 2021. 253 old.) Nem lehet megúszni, de tiltakozni sem érdemes.
Itt hozzászólhat!
