A Nemzeti színpadán (valóban a színpadán, mert ott játszódik a történet és ott vannak a nézők is), Shakespeare darabja újrahangszerelve, mint egy „való világ”, őszintébben: megjátszott, nézőmanipulációs show. A „való világ” (azt hiszem, az RTL-klub egykori vezetőjének a szótalálmánya, ezúton is ítéljük el a hazugságát) egykor, az induláskor talán érdekes volt, de húsz év alatt a televíziózás legmélyebb szintjére süllyedt (bár mindig van mélyebb). Egyébként változatai annyira nyomulnak valamennyi csatornán, hogy valószínűleg mégiscsak szolgálják a közönségigényt. A tervezettség, a manipuláció, a harsányság, az alpáriság minden jóízlésű embert elriaszt, és szóban szinte mindenki el is veti ezt a szétterjedő és mindent magába olvasztó televíziós műfajt, de mégiscsak lehet tömeges nézettsége, ha már ennyire nyomják. (Taps!) Magam is megírtam, hogy ez a műfaj, no meg az internet a televízió halála, ezt hallom a ma debütáló darabban is, mely Shakespeare Lear királyát aktualizálja ekképp. – Lear király a médiamogul, aki átadja cégét mohó lányainak, míg a harmadik lány szembeszegül apja világával. Kezdődik a marakodás, az apa kirekesztése, közben polgárháborús hangulat, a kapitalizmus kritikája és apológiája, míg kiderült ez is csak játék, átverés volt. – Látványos darab. A technika mindent visz, elnyomja a színészi játékot, talán nem is lehet színészi játékról beszélni, és amikor egyes színészek erőltetett, emelt hangon beszélnek, az maga a borzadály. Ugyanígy ordibálnak a piros 7-es buszon is egyesek a telefonjukba, menekülünk előlük, bár nincs hová. A médiautánzó harsányság mögöttem egy (beavatott) vendégre úgy hatott, hogy végig kapkodta a levegőt és röhögcsélt, majd éljenzett, de körülnézve csak udvarias és riadt embereket láttam, a végén pedig szokásból tapsolókat. Magam visszavonultam, próbáltam érteni, értelmezni, mert tényleg nem jó irányba halad a világ (és ha ezt követi: a színház), tényleg szörnyűséges ez a médiaborzadály, de lám, mögöttem is röhögnek, élvezik, lehet, hogy én vagyok maradi (és kellene nekem otthon maradni). Én otthon sem bírom a tévé a hangját, miért is vagyok itt? Bár érdekes és látványos volt, de kapitalizmuskritikához, a való világgal való ellenérzéseimhez nem tett hozzá, új gondolatot (vagy katarzist) pedig nem jelentett. Szomorkodtam az 1-es villamoson, ahol üvöltöztek az emberek a telefonjukba és egy kislány (este 9 után) sivító hangon kiabált egészen a Thököly útig. És még át is kellett szállni a tömött 7-esre… Eszembe jutott a médiatábor, melynek 42 éve alapítója és rendszeres résztvevője voltam mindaddig, ameddig ez a talmi harsányság meg nem jelent. Azóta már csak egy-egy napra látogatom meg őket, mert annál többet nem viselek el. (R.: Kirill Fokin, ma Nemzeti Színház, bemutató)
Itt hozzászólhat!
máj
10
