Und nächstes Jahr am Balaton, rémlik egy 1980-as NDK-s film, Berlinben láttam; igen, a Balaton nekünk az örök öröm, most is tartunk felé kis somogyi kerülővel, már előttünk a kőröshegyi völgyhíd, rápillantunk a tóra, fölötte a szőlő és présház, érik, már édes a szőlő, terem a szeder; úszunk a tóban, lángosozunk (igen, háromszor annyiért, mint Kabán), és oldódunk a rozéfesztivál (itt dupla helyesírási hibával: rosé fesztivál, senki sem lehet próféta a hazájában), de már jön szembe Fenegyerek (minden pálinkás ismeri) én tanítottam pálinkatörténetre, de ő jobban főz, és erre büszke, sajmeggyel kínál, és pöröl velem, hogy még nem látogattam meg a zamárdi főzdéjét, pedig ott vannak a „fos” könyveim (szó szerint ezt mondta, de nem sértő szándékkal), dedikálnom kellene, folyik a sztendap (stand up), nekem kicsit gatyaletologatós és parasztozós, amit nem szeretek, de úgy látom, mások se nagyon, találkozunk Gáborral, aki a házat építette, neki is kedvence a rozé (és nem a rosé, pedig zamárdi lakos), már hangol a New Level Empire; másnap pedig jön Takács Nikolas, nagyon kedvelem csodálatos hangját, bánt, hogy csak három száma lett számomra ismert, a Holdvilág, A zene kísér majd az úton, no meg a Cohentől eltérően énekelt Halleluja…, utána következik Király Viktor… ránkesteledik, egyik nap Tiffánnál, másik nap a helyi Peti pincészetnél kötünk ki… a szél jól átfútta a lakást, nagyszerűen alszom, és reggel újra úszás, újra sztrítfitnesz (streetfitness), azaz húzódzkodás; és ha nem indulna hamarosan a repülő, én itt maradnék mindhalálig, sőt még egy kicsit azon is túl, a kelta temetőre települt zamárdi nyugvóhelyen.
