Valaha virágzó élet volt: gondozott házak, kastély, temető, megművelt határ. Azután jött Trianon, elvágta a természetes kapcsolatokat. Kellene egy Tisza-híd, amely összekötné Belső-Magyarországgal, a legközelebbi várossal, mindig megígérik, de soha nem épül meg. Az ukrajnai háború kitörésekor menekültek tömege jelent meg a faluban. A „menekültpont” politikai katasztrófaturizmus lett. Ha naponta kilencezren lépik át menekültként az ukrán-magyar határt, legalább nyolcezren vissza is mennek. Egyes menekültek segélyekkel megrakott autókkal. Ma harminckilométeres kerülővel lehet eljutni a faluba; a mentő ötven perc alatt ér ki. Mire a tűzoltóautó odaér, leég a ház. Létrejött egy helyi tűzoltóegylet, kaptak egy Ifát. Rendőr nincs. Korábban volt határőrlaktanya, ők járőröztek, de már azt is elvitték. Munkalehetőség nincs. Minden második ház omladozik. Hivatalosan 700 lakosa van, de jó ha 400-an laknak itt. Akik elmentek, nem jönnek vissza. És sokan élnek bejelentetlenül. Hogy kik ők? S hogy miből? Képzeljük el, hogy éjjel megelevenedik a falu. Óriási a mozgás. A cigarettát nem a nemzeti, hanem a nemzetközi dohányboltból veszik. A munkanélküliek foglalkoztatást helyettesítő támogatása: 22.800 Ft. Azoknak, akik bár megtehetnék, de nem mennek el sehová dolgozni. Hogy ebből hogy lehet megélni? Tárja szét kezét a polgármester. Mi kellene a falunak? kérdezem. Mennyi pénzzel, milyen beruházással indulhatna újra az élet? 100 milllió forint? Reménytelenül néz rám. Bármilyen beruházás történne, itt már senki sem dolgozna, vissza pedig senki sem jönne. Vagyis: itt a falu vége. Vannak szép emlékművek, felújított művelődési ház, karbantartott temető és kripta.
Itt hozzászólhat!
