Fel- és megrázó, nyilván nagyon sok indulatot kiváltó könyv, amelynek szerzőjében becsülöm a már megszokottá vált elhallgatással, még inkább elkenéssel szembeni bátor, nyílt beszédet. Arday Géza a maga (olykor talán túl) szigorú erkölcsi mércéje szerint állítja pellengérre a fél mai magyar irodalmat. Nem fogják szeretni, akik valamiért szeretik ezeket az írókat és múveiket; ki fogják átkozni az irodalmárok (ha még nem átkozták volna ki); pedig a nyílt, nem kódolt beszédre szükség van.
A kötet címe az is lehetne: Miért beteg a (mai) magyar irodalom? (191) Vagy egy Freudtól és Erős Ferenctől vett gondolat: Rossz közérzet a szépprózában. Bővebben:A diktatúra kiszolgálóinak, segítőinek utódai nem foglalkoznak mással, mint saját nehéz sorsukkal, ezzel mérgező emberekké válnak.
Az irodalomtörténész módszere, amit eleve elvet minden mai irodalmár, ezért valószínűleg még vitatkozni sem fognak vele: az adott kor, a szerzők életkörülményei és jelleme, valamint ennek tükrében emberi magatartásuk. Kiindulópontja még Tamási Áron: az igazságot meg lehet szokni, valamint egy korábbi kötetének címében már elsütött poén: Errefelé sok a valóság.
Az elemzett szerzők önvallomásait (identitáskeresését), a rájuk vonatkozó emlékezéseket, elemzéseket összevetve rajzolja meg portréjukat. Pedig kutatási témája, módszere nem ismeretlen a világirodalomban: a transzgenerációs vagy epigenetikus kód, az elhallgatások, áthangszerelések, konfabulációk sokszínű és rejtélyes világa. Azzal talán még sokan egyetértenének, hogy a traumák béníthatják az utódok gondolkodását. De sokkal több dologban nem fognak egyetérteni (gondolom én, persze nem tudom): irreális, katarzis nélküli művek, depresszív, szomorú munkásság, kommunista múlthamisítás atavisztikus elemei, lehúzó, lelkileg sokkoló, kellemetlen és depressziós témavilág, a selejt bosszúja.
Nekem is vannak ellenérzéseim egyes kijelentései kapcsán, el is mondtam a szerzőnek, aki persze nem enged a negyvennyolcból és az ötvenhatból. Arra a következtetésre is jutottam, hogy attól még kedvelhetek valakit (szerzőt és művét), mert nem felel meg bizonyos erkölcsi elvárásoknak (az enyémeknek vagy másokénak). Még akkor is kedvelhetek valakit, ha vannak olyan sorai, amelyek elhibázottak, és akár sértőek is lehetnek bárkire is.
Mindazonáltal felkavaró, vitára, megbeszélésre ösztönző mű. Ami engem nagyon nyugtalanít, azt a következőképpen fogalmaztam meg a könyv elolvasása után: Létezik a minden emberi gonoszságot felülmúló kegyetlenség (kínzás, gyötrés, kivégzés) és az ugyanazon emberben meglévő művészi hajlam; ami mindannyiunkat borzadállyal tölthet el. Ezt továbbgondolva: a megismerhetetlen ember, akiben bármi ott lakozhat. Én, és ezt a szerzőnek is elmondtam, nem tudom, miként cselekedtem volna, cselekednék, ha olyan próbák elé állít a történelem, mint elődeinket a negyvenes-ötvenes-hatvanas években. Csak kivételes szerencse, hogy ennyire nem próbált meg a történelem, ezért én nem ítélkezem. Egyre jobban tisztelem és becsülöm a szüleimet, akiket viszont megpróbált a történelem, és emberek maradtak. De értem, megértem, hogy minderről beszélni kell. Szókimondóan, sarkosan is. (Arday Géza: Kísért a múlt. Lélekmérgező írók és ami mögöttük van. L’Harmattan, 2022. 220 oldal.)
Itt hozzászólhat!
