Színes, hangos, életes, kavargó, egybevonva: „fergeteges” forgatag három órán át: Szarka Tamás (Ghymes) „cigányballadája” a Nemzeti Színpadán. Egy tragikus szerelmi történet: a büszke cigányfiú (Lujko Zobar) és a rátarti cigánylány (Esthajnal) teleszőve a cigánytábor mozgalmas életével (Gorkij: Makar Csudra, Emil Lotjanu: A cigánytábor az égbe megy, film, 1976. nyomán). A továbbírásban, továbbalkotásban az ősi művészi gesztust fedezhetjük fel: újrajátszott, áthangszerelt toposzok, magatartásformák, gesztusok ötlenek föl a színpadon: mozgásban-tárgyban (díszletben)-hangban-táncban-zenében és szövegben, talán ebben a sorrendben (csak az olykor betévedő és körbebandukoló élő! fekete és fehér pejlovakat emelem ki). Az alaptörténetre Szarka Tamás komponált jólismert archaizáló, olykor samanisztikus, népzenei és cigányzenei motívumokkal játszó, gitárhúrokkal sívó-rívó zenét, és írt párbeszédes, olykor bonmot-szerű verses szöveget (Szarka Tamásnak dalszövegeiből kötetek is megjelentek, lásd alább), melynek kulcsmondatait az előadás során folyamatosan ismétlik (három okból jó ez a „lírai nemzetis” módszer: elsőre nem mindig érthető, másodikként kiemel, hangsúlyos, valamint egyébként is az ismétlés örömet okoz). Az átkötéseket, szinte önálló műsorelemként a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vérpezsdítő akciós táncai és a Karaván Színház roma színészei és zenészei (gitárral és kannával) adják elő, valamint az előtérben-háttérben kedves-játékos artistamutaványokkal (Baross Imre-artistaakadémia). Az előadásból árad az életszeretet, a boldogság, amit mindig keresztülhúz valami árnyék (itt a lólopást követő csendőri retorzió, Esthajnal rátartisága, valamint az abból fakadó tragédia); de az élet megy tovább, „ezek mindig csak mulatnak”, és egyébként is a büfét üzemeltetni kell, szól ki a nézőknek Bodrogi Gyula, aki előtte magával ragadó jelenetben brillíroz, de persze előbb a lelkünkre köti, amit valószínűleg még sokáig idézgetni fogunk: „Hogyha egyszer elutaznék, belőletek kiszakadnék, Ám csodáim itt maradnak, s égben engem megmutatnak”. És bár a tragédia megtörténik (roma Rómeó és Júlia történetnek is mondják, de azért a szerelmi tragédia motivációja nem egészen ugyanaz), az élet megy tovább, és a monstre produkció összes szereplője még a nézőktől való elbúcsúzást is eltáncolja. A csodák pedig maradnak. (Nemzeti Színház, R. Vidnyánszky Attila, 2024. okt. 15.)
Szarka Tamás verseiről itt írtam (a Ghymesről meg sokszor): „Mérges pipacson túl…”, népköltészeten túl… Szarka Tamás versei, in: Balázs Géza: Szélárnyékban. Művészetkritikai írások. Bp., 2024. 150-154.
Itt hozzászólhat!
