Láttam egy könyvtár romjait… A neves tudós egy könyvtárra hagyta a könyvtárát, azt gondolta, egyben marad, jó kezekbe kerül, közösséget fog szolgálni. (Tudjuk, ez nagy könnyelműség. Inkább dobjuk ki a kukába, vagy gyújtsunk be a könyveinkkel.) A megajándékozott könyvtár kelletlenül befogadta, de nem tudtak vele mit kezdeni. A könyveket kirakták a folyosóra, és minden arrajárót buzdítottak, hogy vigyék bátran, vigyeknek, amennyi csak kell. Egy hónapja jártam ott. Meg tegnap. Szinte ugyanannyi könyv volt ott. Én persze válogattam. Dedikált példányok, értékes könyvek, és a legtöbbön ott a jeles adományozó neve; mármint hogy az ő könyvtárából való. Most valamennyit széthordanak belőle, a többi pedig megy a szemétbe. Hát nem lett volna jobb eleve elégetni? – Nézem most, itt a szobámban a könyveimet, nagyon értékes nekem a legszélesebb körű nyelvészeti, irodalomtörténeti, néprajzi, szemiotikai, médiatudományi, irodalmi, útleírás, magyarságtudományi, pálinkászati, művelődéstörténeti, filozófiai stb. anyag; az én publikációim is megtöltenek már három padlótól a plafonig polcot; tudom hol vannak kedves könyveim, no meg a kedvetlenek… És tudom, hogy melyek Apám könyvei, a publikációimat tartalmazó folyóiratok és könyvek, és tudom, hogy egy nyári alkonyon… no ez kemény, inkább úgy mondom, tudom, hogy rajtam kívül senkinek sem fognak kelleni soha, teher lesz, egyetlen antikváriumot sem fogja érdekelni, szétszórják őket, és a nagy része, vele életemnek, megy a szemétbe. — Tegnap találkoztam valakivel, akit nagyon tisztelek. Vittem neki egy korábbi könyvemet, a Nyelvi barangolásokat dedikálva. Ránézett, és azt mondta, ismeri, olvasta. Tetszett benne neki a marosvásárhelyi fejezet, de a főleg a vége, ahol Dantét idézem, hogy a szeretet mozgat napot és csillagot… Elfogadja a dedikált könyvet, a sajátját meg továbbadja. Megdöbbentem. Én tudnám-e idézni kortársaim korábbi műveit? Egyébként Tőkés Lászlóval találkoztam.
Itt hozzászólhat!
okt
22
