Legalább 30 éve, amikor a Magyar Televízióban még szép és jó filmeket vetítettek, láttam egy filmet. Sokszor eszembe jutott. Egy New York-i írónő és egy londoni antikvárius levélkapcsolata. Ennyi. Akkor meghatott. És olykor felidéztem, de már nem emlékeztem a címére, és a részletekre sem. Múlt héten is meséltem erről a dramaturg hallgatóknak. Azt mondták, mondják pár kulcsszót, ők megtalálják. Öt perc múlva jelezték: Egy ház Londonban (1986), a főszerepben Anthony Hopkins (Frank), rendező: David Jones… Hihetetlen. Ma megnéztem ismét. Hogy lehet mozgalmas, változatos, mélyen emberi filmet készíteni egy levelezésből. Az amerikai írónő könyveket keres, a londoni antikváriusok segítenek neki. Olyan könyvet szeret, amit valaki már olvasott, félbehagyott, széljegyzetelt. Közben feltárul az életük. A nagy angliai szegénység idején az amerikai írónő karácsonyi csomagot küldet Dániából. Neki pedig egy szép hímzett terítőt küldenek. Apróságok, figyelmességek, kedves humor, apró csipkelődések. És egy láthatatlan érzelmi szál. Jól öltözött, szolid angliai tisztviselők, laza, kissé csapongó, de mélyen érző amerikai írónő. Háttérben az 1949–1969 közötti időszakot jellemző néhány történelmi esemény. Mire összejött a pénz a repülőútra, már csak az üres antikvárium várta: Itt vagyok, Frank… – A világ visszavonhatatlanul megváltozott. Eltűnt egy korszak, a könyvek, a könyvek simogatása, az antikvárium légköre, az apró finomságok, érzelmek. Csodálatos film!
Itt hozzászólhat!
