Jól indult. A Termelési „kisssregénnyel”. Fura volt, különleges, formabontó, de érdekes. Egy bölcsésznek ne legyenek előítéletei.
Talán 86-ban vagy 87-ben a könyvhéten, talán a Vígszínháznál meglátogattam. Dedikáltattam a Bevezetés a szépirodalomba című „antológiáját” (sic: válogatás, összeállítás, gyűjtemény), és vittem neki a Firkálások a gödöllői HÉV-en című kiadványomból. Ő is kérte, hogy dedikáljam.
Azután úgy 1993 táján az ÉS-ben glosszát írt a televíziós Mondolat című műsoromról. Pontosabban annak címéről. A műsort nem láthatta, úgy kritizálta. Akkor rájöttem, hogy mi a módszere: kicsit benn is vagyok, kinn is vagyok, fellengzősen ide-oda asszociálok (nevezzük iróniának), és egy bizonyos, az erősekhez húzó (aktuál)politikai irányból szemlélem a dolgozat. Onnan kezdve kesernyésen olvastam műveit, a Harmonia caelestis-nél pedig abbahagytam (pedig telejegyzeteltem a könyvet). Továbbra is úgy érzem, hogy érdekesek a szójátékai, de hosszabb távon fárasztóak, fölöslegesen mórikál; tudatosan összekuszál mindent; szétszerkeszti-szétírja a mondatokat; ráadásul sokszor ismétel. Ismerjük azt a jelenséget a nyelvi tréfák, viccek esetében: ha valaki az adott helyzethez illő viccet mond, nevetünk, kedveljük; de ha folytatja, nem száll le rólunk, és csak mondja, mondja a vicceket, akkor menekülőre fogjuk. És ha éppen nem fárasztó, akkor Esterházy gondolatainak egy része megérint, mert szép, másik része viszont eltávolít.
Két éve eljutottam az Evangélikus Pedagógiai Intézetbe, ahová Esterházy Péter könyvtára került. A nagyon jól rendezett polcokon a B betűnél megtaláltam a Firkálások a gödöllői HÉV-en című könyvemet. (Le is fényképeztem. A képekre kattintva jobban látható, olvasható!)
Itt hozzászólhat!
