Közeledik október 4-e, a vörösiszap-katasztrófa 15. évfordulója. Ebből az alkalomból írtam egy drámát. Következzék belőle egy részlet:
MINISZTER: Lárifári. Mindenki panaszkodik. De ti most nagy dologra vállalkoztok. Megvettétek az alumíniumgyárat.
APA: A fiamnak vettem.
MINISZTER (tréfásan): Mondják, hogy te vagy a magyar oligarchák prototípusa. Mérnök vagy, szocialista gyárat vezetsz, a gyár erősen szennyezi a környezetet, privatizálod, eladod, minisztériumi főember leszel, környezetvédelmi alapítványt gründolsz. Nem mellesleg közben az ország egyik leggazdagabb embere leszel. Ez az újabb gyár nem lesz nagy zakó? Hisz a korábbival se bírtál.
APA: Éppen hogy jól szabott zakó. Folytatjuk a termelést, megtartjuk a munkaerőt, fejlesztünk, odafigyelünk a környezetvédelemre. Pozitív hatása lesz a tulajdonosváltásnak.
MINISZTER: Az a világ baja, hogy az első mindig a mindenáron való fejlesztés, a technológia, utána pedig elkezdünk aggódni. A technológiát az emberi természetet és annak korlátait figyelembe véve kellene fejleszteni.
APA: Ezt mondja a miniszter, akinek az a mindennapi feladata, hogy fejlesszen, bővítsen.
MINISZTER: Csak nehogy elzakózzatok. Az alumíniumiparban elég sok a banánhéj. Emlékszel? (Dalol, táncol) Oly jól csúszik ez a banánhéj, / Együtt csúszni ezen babám, kéj, / Dobd el, valahova, jobb, mint a datolya, / Jaj, csak ne nagyon félj!
APA: (veszi a humort, odahajol): Ebből származik a banánblues, / Oly jó, mit a zene aláhúz, / Egy kis muzsika kő, máris csúszik a nő, / Jöjj hát velem, és csússz!
