Még nem tudom, hogy mit láttam ma: a technika miatt kicsit cirkuszi, kicsit filmi, de valahogy nem színházi előadás: Dan Brown egyébként számomra is izgalmas fiktív történelmi thrillerének színpadi változatát. Pontosan követi a regényt, a menekülést, nyomozást, kódfejtést, a bonyolódást Párizstól Londonig, egy titokzatos Sion-szekta nyomában, mely őrzi a nagy titkot, Jézus feleségének (Mária Magdolna) és leszármazottjainak titkát. Végülis a titok sok áldozat árán felsejlik, ott van a Louvre alatt…, de legalább egyik őrizője, egy leszármazott (aki maga a Grál is, ha jól értem ezt a sok átvitelt), szerencsére életben marad, sőt a művészettörténet professzorával is összejön. Játékfilm, játékszínház?, úgy kell kezelni. Talán tanulságos is, hogy a jelfejtésre (szemiotika) figyelmeztet: szimbólumokra, Az utolsó vacsora egy lehetséges (és persze téves) olvasatára, vagy a Vitrovius-tanulmányra; izgalmas a Fibonacci-szám természetben és emberben való azonosítása (egy ősi hálózati jelenség föltételezése); de az egész nem színház: minden pereg, minden megoldódik, igazából nincs feszültség, mert tudjuk, hogy a jónak győzni kell, a szereplők jelleme sem bontakozik ki, igaz egy-két poénon azért nevet a hálás, teltházas közönség. Legalább megborzongtam, amikor meghallottam Náray Erika hangját, mert ilyen szép női hanggal már régen (vagy soha nem) találkoztam. (Rendező: Szente Vajk, Játékszín, ma.)
Itt hozzászólhat!
nov
16
