Az árulás nem teljesítmény (hallom).
Az árulás örök emberi magatartásforma. Júdás esete.
Hiába keresem a filozófiai, az esztétikai, a teológai lexikonban. A katolikusban úgy találom: hitszegés, hűtlenség, elpártolás, „Szt István II. Törvénykönyve szerint: Ha adódik valaki a tehetősebbek közül hitetlen, romlott szívű, eskü- v. hitszegő ember, keze elvesztésével fizessen, v. váltsa meg a kezét 50 tinóval. A közrendű embernek vágják le a kezét v. váltsa meg 12 tinóval és böjtöljön, ahogy az egyh. törvény parancsolja”.
A mindennapos árulás érdekel. A (szociál)pszichológiája. Hogy egyszer valaki valakivel valamiben együttműködik, szövetséget köt. Természetes, elfogadom, megértem (sőt megéltem), ha ez nem működik, akkor elhidegülnek, elválnak. Az árulás más. Az árulás, hogy a korábbi társat, barátot, ne adj’ isten családtagot valaki nem pusztán elhagyja, hanem tönkre akarja tenni. Persze ilyenkor mindig van önfelmentés: egy magasabb érdek, ami felülírja az árulás gátlástalanságát. Pedig hol vagyunk mi ahhoz, hogy mindent lássunk, értsünk, megítéljünk? Bármilyen nehéz, de ilyenkor jobb visszalépni, hallgatni.
Már kamaszként, mert olykor „nagyon fájt”, belémívódott József Attila sora: „Ne bántsd a gyenge nőt, ha már szeretted, / magadat érte kínokba veretted…” Nem bántjuk azt, akit egyszer elfogadtunk, szerettünk, mert a múltunkat, magunkat fosztjuk meg attól az örömtől, szépségtől, szerencsétől, ami együtt, ami közös volt. (Ha valaki elutasításért áll bosszút, az nem árulás, az puszta primitív, ösztönös bosszú; nagy fájdalom az is, olykor gyilkosság kiváltóoka.) Az igazi szeretet és szerelem olyan, hogy feladjuk védekező ösztönünket, odaadjuk magunkat, hogy akár tégy rosszat is velem, de szeretlek. És ez több mindennél. Ezért nem érdemes megtagadni, hiszen én voltam, mi voltunk azok, akik ezt akarták.
Nehéz, nem aktualizálni. Nem is teszem. Igazából nem értem az árulókat (persze, értem, hiszen azzal foglalkozom, ami emberi, és ez nagyonis emberi dolog); inkább azt mondom, hogy sohasem fogom megérteni őket. Az emberi utak találkoznak, elválnak, fájnak is, de azért mennyivel jobb motyogni valami búcsúfélét, elengedni, befelé fájni, hallgatni, sőt elhallgatni, de fenntartani egy apró kapcsolati lehetőséget, s ha ez nem megy, akkor… emlékezni. A rossz elmúlik, a jó megmarad. Ami szép volt, közös volt, az épített – bennünket. Ezt nem szabad eldobni.
(Ilyesfajta cselekedetek és érzelmek – különös tekintettel az alapérzelmekre, a hét főbűnre és a nyolc boldogságra – kerültek szóba még pár éve is, a Kommunikáció szóban és írásban egyetemi szemináriumaimon.)
Itt hozzászólhat!
