Krasznahorkai László szülővárosába, Gyulára utazik. Kíséri a rendező, aki visszafogottan, jórészt a háttérben maradva érdeklődik. Az író sajátos derűvel házakat, kocsmákat, víztornyot mutat; átugrik egy kerítésen; fölidéz emlékeket, családi eseményeket; de távolít is. Egy étterem teraszán az asztalra terít két Gyula-térképet, rámutat az egyikre, hogy az volt ott az állomás, rámutat a másikra, pontosan ugyanoda, hogy ma az ott az állomás, de egyébként nem ugyanaz. Egyszerű tréfával távolítja el a múltat, magyarázza meg, hogy az idő halad, a világ változik, semmi sem ugyanaz. Egy rendetlen helyszínen (raktárban, felhagyott tanteremben?) fiatalokkal beszélget, felhívja figyelmüket az elmélkedés, elmélyülés fontosságára – a fiatalok hamarosan már a Körös partján nézik csöndben a naplemenetét, és beszámolnak élményeikről. Egy másik helyszínen arrról beszél, hogy mindegyik könyvében ugyanarról van szó, akkor is, ha más a cím és a szereplők. Azért konkrétan is fölidézi Az ellenállás melankóliájának kocsmáját, valamint azt a tanár urat, akiről a zeneszerzőt mintázta. Dehogy mintázta: sok-sok emlékből összegyúrta. Az írót rokonszenvessé teszi a városi séta, a tréfálkozás, incselkedés (vigyázz, most hamuba lépsz!), az emberek megszólítása (akiknek föltehetőleg fogalmuk sincs arról, hogy ki ez a tekintélyesnek tűnő, hosszú ősz hajú, fekete öltönyös ember). A hazatérő filmhez nagyszerűen illeszkedett a Weckmeister harmóniák zenéje, szomorú, melankolikus, örök zene. (R. Breier Ádám, 52 perc) Tegnap taps fogadta a rendezőt a doktori iskolában, és élénk beszélgetés kezdődött a film kapcsán.
Itt hozzászólhat!
dec
16
