Ötletes geggel indul: Petőfi Sándor verse József Attilához; a darabban kiderül, hogy ez még az apa ötlete. Úgy kapcsolódik a szabadszállási tájmúzeum megnyitásához, hogy majdnem itt született Petőfi (viszont itt bukott el a követválasztáson), s innen indul a fikció: tájmúzeum, ami thai-múzeum, is lehetne, Kelet, Japán, kabuki, sógun (politikai hatalmat gyakorló vezér), összekapcsolódva az alföldi (lázadó és igazságosztó) betyárokkal. Kétségtelen, hogy a tér-idő egymásba játszása mesteri, még akkor is, ha öncélú, fogjuk fel groteszknek. A konkrét politikai-közéleti utalások könnyen azonosíthatók (több esetben bántó „beszélő nevekkel”), nehogy valaki ne értse az összekacsintást, van Ötvenrét, hetvenpusztai csíkos lovak, NER, „a nagy sógunnál mindig van készpénz”, „miért remeg a keze”. Majd pedig az azonosítható figura agyonverése (egy tulipános ládában való eltüntetése), mások lefejezése, a sógun elveszejtése, aki kisszerű módon könyörög az életéért. A művészetben akár a végletekig torzítva minden ábrázolható, a szentből lehet profán és fordítva, a kérdés csak az, hogy mi a cél. Egy erkölcsi utasítás egyértelmű: Navalnij esete fordulópont, áldozat, aki inkább élne a családjával. Ezzel szemben állnak a gonoszok (még ha konkrétan semmi közük sincs Navalnijhoz), akikkel szemben viszont minden megtehető (még akkor is, ha nekik is van családjuk), agyonverhetők, lefejezhetők, és ezen nevetni is kell(ene). Nevetni egy azonosítható személy kisszerűségén, ahogy a földön könyörög az életéért (neki is van családja). Hétköznapi életünkben sokszor mondjuk: legszívesebben megölném. A Blaha Lujza téri hajléktalan (az előadás előtt) ezt üvöltötte: szájbaba…om a retkes p…ját. Ez az alaktalan ellenszenv (mondhatni: gyűlölet) motiválja az alkotókat (tényleg, mikor és kik indították a Tégy a gyűlölet ellen mozgalmat?), ami már kilépés a művészetből (tudom, van antiművészet, antiesztétika is). Erre nem mentség a valóban mesteri rendezés és színészvezetés, az olykor egészséges nevetésre ingerlő poénok (például a presszójelenet); mert ez nem tesz hozzánk, csak elveszi még a parányi reményt is a közös hazánkra, a párbeszédre. Például arra, hogy mindenféle színházba járjunk. Az efféle aktuálpolitikai, forradalmi színház persze sokak számára érvényes, de tényleg érdemes lenne föltenni mindenkinek a gogoli kérdést: Min nevetünk? (R. Pintér Béla, Átrium, tegnap)
Itt hozzászólhat!
