Megbuktam

Megbuktam emberségből, nagyon szégyellem, fáj, nyomaszt. Otthon dolgoztam, furcsa hangokra kaptam föl a fejem, nem tudtam, honnan jön. Részegekre gyanakodtam. Kinéztem az ablakon, sehol semmi. Később vettem észre, hogy pont az ablakom alatt áll egy autó, nyitva a jobb első ülés ajtaja, egy kb. 60 éves férfi kapaszkodik az ajtóba, tetőbe, és olykor kiáltozik. Azt gondoltam, hányingere van, azért állt meg a kocsi. A vezetőülésben egy nő telefonál. Nyilván intézkedik, visszaültem dolgozni. Pár perccel később ismét kinézem, a férfi élettelenül terült el az első ülésen, a nő a kezét a szája elé tette, hogy lélegzik-e, majd kiszállt, letette a telefont, és igyekezett kihúzni a férfit a hóra. Ekkor éreztem, hogy ki kell mennem, de megszólalt a mentőautó szirénája. A nő nyilván a mentőkkel tartotta telefonnal a kapcsolatot. – Három mentős profi módon végezte az újjáélesztést. Egy készüléket vettek elő, ami folyamatosan pumpálta a férfi mellkasát legalább félórán át. Az egyik fiatal mentős végig a férfi mellett térdelt az aszfalton, a többiek sürgölődtek, sok táskát, eszközt hozak. Csak az infúziót ismertem föl. Az asszony az égre emelte a tekintetét, összetette a kezét, imádkozott. Ekkor fogott el a lelkiismeretfurdalás, én is fohászkodtam. Talán sikerült az újjáélesztés, mert a férfit hordágyra tették és bevitték a mentőautóba, ahol még vagy félóráig folyt az újjáélesztés. Közben rendőrök is érkeztek. Az asszony összetörten várakozott. A mentő bekapcsolta a szirénáját, az asszony autóval rögvest utána iramodott. Talán meghallgatta a Jóisten a fohászt. – Tavaly egy fagyos este itt az utcán belebotlottam egy lábba. Kiderült, hogy egy magatehetetlen ember fekszik félig a járdán, félig a bokorban. Akkor hívtam a mentőket, meg is vártam őket. Van egy mentős barátom, megdicsért, mondta, hogy nem szokták megvárni a mentőt. Most nagyon szégyellem magam, hogy nem cselekedtem. (És természetesen egy sort sem tudok írni azóta.)