Klasszikus darab klasszikus rendezésben – olyan ritka, mint a fehér holló. Egyszerű díszletek hangsúlyozzák a komor középkori hangulatot: trónterem, híd, folyosó, kosztümök (palást); Arany János míves és máig magasztos, gördülékeny fordítása kellő odafigyeléssel követhető. Itt fordul elő Arany nyelvi leleménye, a „vérnősző barom”; vagy a most, másutt különös jelentést kapott: „a többi néma csend”. És a többi, már a köznyelvbe is átment szólás: „Kizökkent az idő…”, , „Több dolgok vannak földön és egen”, „Őrültség, de van benne rendszer”, „Szó, szó, szó”, „Lenni, vagy nem lenni…” Nomen est omen: Hamlet (a név eredeti jelentése: féleszű) minden feldolgozásban furcsa, megzakkant, ami a körülményeket (apja halála, anyja gyors házassága) tekintve érthető; s ebből is magyarázható apja szellemének megjelenése (akit először a tisztek is látni vélnek, utóbb már csak Hamlet). Nyitott kérdés Hamlet és a néző számára is, hogy mennyiben képzelgés, mennyiben valóság. Mert ha csak képzelgés, akkor mi a bizonyíték a gyilkosságra? Az „egérfogónak” nevezett színpadi játék (színház a színházban), valójában a tetemrehíváshoz hasonlóan sokat sejtet; de valódi bizonyíték nincs. Ebből fakad a tragédiába váltó esemény; ráadásul az első adandó alkalomkor a király imádkozik: Megölhetem imádkozás közben? A várakozás okát sokan magyarázzák. Nekem most azt üzeni: kellő bizonyítékok híján nem lehet ítélkezni, akkor sem, ha a bűnös cselekedet egyértelműnek tűnik. Ettől még forrhatnak az indulatok, s legtöbbször ezek döntik el az esemény menetét. Jó, hogy van ilyen színház, ilyen előadás. (Főszerep: Haumann Máté, r.: Eperjes Károly, Magyar Színház, 2026. márc. 4.)
Itt hozzászólhat!
