Szakmám és elhivatottságom a mindennapok (antropológiai, néprajzi, nyelvi) megfigyelése, leírása. A reggeli, a tejesember, az iskolába készülődés, a kispad, a játszótér… Ezért is vonzó számomra Thornton Wilder A mi kis városunk (1938) című drámája, amely két részben egy amerikai kisváros múlt század eleji, egyébként jelentéktelen hétköznapjairól szól. A reggelekről, a szomszédokról és egy kezdődő szerelemről, majd házasságról, utóbb a halálból való visszapillantásról. A Gibbs és a Webb család összekapcsolódó életéről. Meglepően eredeti a színpadra állítás (Ilja Bocsarnikovsz, lett-orosz rendező), a helyszínek, tárgyak hangokkal vannak imitálva; mint egy rádiójátékban, de itt a színészeket is látjuk. Csak az utolsó jelenetben, amikor egy napra visszatér a halálból a jelenbe Emily Webb, bukkannak fel valódi tárgyak: valódi tojás, valódi petrezselyem, ezzel utalva múlt és jelen összefonódásába, de ez már csak egy bepillantás valódi kommunikáció nélkül. Bár mindvégig bevonódunk a kedves, játékos, olykor énekkel színesített előadásba, a mindvégig színen lévő főszereplő-rendezőasszisztens (Berettyán Nándor) összefoglalja a lényeget: a hétköznapok boldogságának jelenben való megélését; hogy az életet jóakarattal, szeretettel élni és becsülni kell; merthogy utólag minden egyszerű hétköznap értékkel telinek tűnik, de akkor miért nem figyelünk oda a jelenben. A kapkodás, a rosszakarat, a magunkba szívott pesszimizmus megmérgezi a lelket és a környezetet. A bájos humorral fűszerezett dráma láthatóan a színészek örömére is válik. George Gibbs szerepében Séra Dániel remekel, alighanem ő a Nemzeti következő fiatal sztárja. (Bemutató, Nemzeti, 2026. márc. 6.)
Ugyanebben az időben (1933) születik egy magyar költő, Kosztolányi Dezső halhatatlan verse, a Hajnali részegség, amely ugyanerre a gondolatra játszik:
Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tűnik szemedbe ez az estély? (…)
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
