Bátor vállalkozás, nekem egy kicsit nosztalgia, hiszen tanultam marxista dialektikus és történelmi materializmust, az egyetemen már vitatkoztunk is róla, vizsgáztam belőle, azután jött a rendszerváltozás, és ment az egész a süllyesztőbe, kicsit sajnáltam a marxista-leninista tanszékek oktatóit, akiknek gyorsan át kellett nyergelniük filozófiára, vallástörténetre és még ki tudja mire. Történelmi tanulságnak nem volt haszontalan.
Hogy ebből színpadi játék legyen, nehéz elképzelni. Én úgy képzeltem, hogy vannak a marxi mondatok (aforizmák) termelési eszközről, módról, kizsákmányolásról, a munkásosztály történelmi szerepéről… De nem egészen ez lett. Először is egy kis Agón-utánérzéssel egy bírósági tárgyalásba lett ágyazva Marx és Engels, no meg, hogy teljes legyen a névsor, Lenin, Sztálin és a kicsit Rákosi is, de itt-ott felbukkantak más marxista vezetők is, akiknek a számláján (ha jól láttam) 100 millió ember halála van.
A bírósági tárgyalás jó dramaturgiai alap (az Agón is erre épül), bár azután a közel négyórás előadás elágazik mindenfelé; sok remek jelenettel, vízióval, színpadi effekttel, rengeteg alázenével, sokféle szólamban (olykor nem is tudjuk, hogy ki beszél). A fő vonal főleg a második részben bontakozik ki: Marx élete, ellentmondásos személyisége. A darab leginkább arra fut ki, hogy a marxizmus eltorzítása hogy vezetett a sztálinizmushoz és a fasizmushoz, ahogy József Attila mondja találóan: a „fasiszta diktatúrákhoz”. Mindazonáltal a darab nagyon széttartó, rendkívül tág asszociációkat hoz be, a többségét nem is értjük. Például egy nagyon erős jelenet a tiarában megjelenő aranyborjú, mintha a kereszténység és a kapitalizmus tragikus együttes jelképe lenne (de lehet, hogy nem az). Két további kiemelkedő jelenet: Hitler őrjöngése (Fehér László) és egy mai diák – kicsit hosszú – monológja a görcsökről, a megszólalásról, megnemszólalásról, a cselekvésről és cselekvéstelenségről, az irány- és értékvesztésről (Ficsor Milán e. h.). Számos további mulatságos áthallás oldja a feszültséget (Engels, aki mestere, tanítója ellen fordul; bejön a sávos személyi jövedelemadó, adókezdvezmény; a bíró asztalán lévő nem marxi, hanem jelenkori bírósági akták – szívesen hozzátennék még néhányat), vagy az a poén: Sztálin kérdezi: hol a csizmám, a válasz: a szoborparkban… Az a poén pedig a mi egyetemista világunkból is megvolt, hogy Marx Töke. Nekem hiányzott egy erősebb dramaturgiai vonal. (Nemzeti Színház, r. Vidnyánszky Attila, bemutató, 2026. márc. 27.)
