Viszem haza az ebédet, látom, teljesen megbénult a forgalom, állnak a trolik, az autók, két tűzoltó, egy rohamkocsi (roko). Elgázoltak valakit a sarkon, még mindig a kocsi alatt van.
Összefutnak az emberek. Egy asszony: Láttam, piroson ment át. Egy másik: Egy idős asszony volt. Harmadik: Még zöld volt, elesett, és az induló autó nem vette észre, elgázolta. Negyedik: Nem idős asszony, egy fiatal asszony. Ötödik: Egy nő vezette a kocsit, hátul kisgyerekkel. Mindenki mond valamit. És még mindig nem tudják kiszedni a sérültet a kocsi alól. Állítólag azért, nehogy még nagyobb baj legyen. Továbbmegyek. A szomszéd mondja: Egy fiatal férfit ütöttek el. Mondom: A sarkon azt mondták, nőt. A szomszéd: Nadrág volt rajta, férfi volt…
Tanítom, hogy mennyire nem csak a szemünkkel látunk. Hogy ahány ember, annyi nézőpont. És annyi értelmezés. És narratívába illesztés. Egy egyszerű – bár szörnyű – baleset, valaki látta, valaki csak hallotta a sikoltozást, valaki nem látta, de ott volt, valaki megkérdezett valakit, és valakinek elmesélik – valahogy. Amikor a „tanúkat” igazságügyi szakértői füllel hallgatom, már előre sajnálom a bíróságot, hogy ebből mit fog kihámozni. Közben eszembe jut, szinte minden műértelmezésünk is erről szól. A jelentésalkotás órámon művészeti példákkal illusztrálom, pedig ez az egyszerű eset is ugyanezt mutatja. Valaki, valamit látott, olvasott, arról mesél – a saját látásmódjába, narratívájába illesztve. Fölöslegesnek tartom a történészek, de főleg az újságírók mondását: Újra kell írni a történelmet. Hiszen mindannyian folyamatosan másként látjuk a jelenünket is, hát még a múltunkat… (Itt most mondhatnék aktuális közéleti eseményeket is. A balesetet szenvedett nőnek/férfinak jobbulást kívánok.)
Itt hozzászólhat!
