A parabola vagy példázat ősi műfaj, alaphelyzetekre bontja le az összetettet, hogy könnyebben áttekinthessük, s ha jó a példázat, kiderül, hogy már az alaphelyzet is tele van ellentmondásokkal. Az Itt érzem magam otthon film címe önmagában ironikus, a film groteszk, szatirikus rémfilm (thriller). Elrabolnak egy lányt, belekényszerítenek egy másik szerepbe, lassan kibomlik a torz család, majd haloványan a még tágabb környezet, a világ; túlélni kell, ehhez alkalmazodni, és ha sikerül, megszabadulni vagy legyőzni őket. Megszabadulni, vagy belemenni, betagozódni.
Először borzongtam, nem akartam látni, hogy embereket megaláznak, gyötörnek, megtörnek; de a film első, kicsit vontatott harmada után kíváncsi lettem, mi a csuda ez az egész? A diktatúra, annak természetrajza, gondoltam rögtön. Van egy uralkodó (Papa), aki titokzatos erejével maga alá gyűr mindenkit. De később kiderül, hogy van választás: vagy a külső, bizonytalan, rideg (hajléktalan) lét, vagy a „család”, ahol a szolgai megfeleléssel elérhető valamiféle biztonság. És itt van a példázat lényege: minden ember akarja a szabadságot és a biztonságot is. Ezekből kinek-kinek különböző mennyiség adatik. A hiány, a bizonytalanság és az ebből adódó félelem az, ami az embert fogva tartja, és menekülőutak, egyéni megoldások elé állítja. A „család” eltorzult személyiségek menedéke, a a Ritából lett Szilvi ezt kiismeri. Gyakorlatilag mindenki az uralkodó Papa teremtménye, ő írja a szerepeket, mint a színházban. Ez a világ emberi szempontból élhetetlen, de legalább biztonságos. Kinn tűzvész és gyilkosság, idebenn, a zárva tartott lakásajtó, az elfüggönyzött ablakok mögött védelem: melynek visszatérő képi eleme a nagy étkezőasztalnál a fegyelmezett étkezés.
Csiklandó érzés a hatalomnak bemutatni. Kivel azonosítható a Papa, miért követik egyesek teljes önfeladással. Zaklató érzés, hogy bár tiltakozunk ellene minden porcikánkkal, de a külső, szabad világ sem vonzó: kietlen utcák, rideg betonépületek, felgyújtott autó, munkanélküliség, éhezés. Mit tehet az ember? Könnyen kimondjuk, hogy legyél bátor, vállald önmagad, de tudjuk, hogy erre a többségnek nincs esélye, tudása, a legerősebb az „élni kell” parancsa (Talpalatnyi föld), marad az igazodás, a behódolás, esetleg a teljes személyiségvesztés (amire könyörtelenül rámutat ez a példázat). És mi vajon hol vagyunk ezen a skálán? Valószínűleg mindenki ide-oda csúszkál, vagy már nyakig benne van, hiszen „mindenki szem a láncban”.
Elsőre könnyű azt keresni és állítani, hogy a film mennyiben aktuálisan rendszerkritikus. Hogy beolvas az aktuális hatalomnak. Nincs így. Hiszen a történet végén az igazodásból, a hatalom hibáinak felismeréséből belső lázadás történik (Rita-Szilvi lázadása), a hatalom (Papa) egy pillanat alatt omlik össze, és helyére lép rögvest a belső ellenálló… Vagyis: minden ugyanúgy folytatódik (…a történelmet ismerve, de az már egy másik film, mondjuk a mi nagy közös filmünk).
Sokáig kell még boncolgatni ezt a tantörténetet, hozzá viszonyítva önmagunkat, ahogy Sánta Ferenc Az ötödik pecsétjét, Hajnóczy Péter Jézus menyasszonyát, Krasznahorkai komor világát; vagy mondjuk Pasolini Teorémáját. Jó, ha töprengünk, és antropológiailag, lélektanilag, empatikusan, kulturálisan mélyebben magunkba ásunk. (Forgatókönyv: Veres Attila, rendező: Holtai Gábor, magyar film, 125 perc, 2025.)
Itt hozzászólhat!
