A kiváló (legismertebb) szociálpszichológussal tegnap balatoni házában beszélgettünk, szóba került az irigység. Hogy az irigység miatt lettek a második világháborúban a zsidók kifosztva és tönkretéve (haláltáborba küldve) és a háború után az arisztokraták, akiknek széthordták a kastélyaiakat. Este hosszan úsztam a Balatonban és gondolkodtam ezeken a szavakon. Az irigység „a másiknak van, nekem nincs” fájdalma. Persze, érthető, bár felszínes és ostoba dolog. Lehet, hogy a másiknak van, de nekem minek. Lehet, hogy a másiknak van, de nekem van más. És végül: bizonyos szint (és talán életkor) fölött az ember rájön, nincs is mindenre szükségre, bőven elég az, ami van. És még további filozófiai vagy ontológiai elmélyülés oda vezet, hogy végülis semmire sincs szükségünk. Talán eddig sem kell eljutni, elég, ha meglegyint egy súlyos betegség vagy a halál szele, már rögtön tudni fogjuk, hogy mennyire nem fontosak a földi javak.
Ahogy úszom a Balatonban, arra gondolok, hogy mire ez a nagy irigység? Nem velünk született alapérzelem (azok inkább a következők: öröm, szomorúság, harag, félelem, undor, meglepődés – egyesek még a szeretetet is ide sorolják, mások nem; hajlamos vagyok arra gondolni, hogy az is inkább tanult). Az irigység összetett, tanult, másodlagos érzelem. Az irigység több alapérzelemből áll össze: a félelemből (hogy én kevebbet érek), a szomorúságból (a hiányérzet miatt) és a haragból (hogy másnak van, ami nekem nincs). Ha viszont másodlagos érzelem, akkor kialakulásában erőteljesen közrejátszanak történelmi és társadalmi tényezők. Ha pedig ezek alakítják, akkor változtatni is könnyebb rajta, mint a biológiailag determinált alapérzelmeken. Gnóthi sauton – Ismerd meg önmagad! És: Du musst dein Leben ändern! = Változtasd meg életedet! Rainer Maria Rilke Archaikus Apolló-torzó című 1908-as szonettjének zárósora. Egy csonka ókori szobor belső fénye átvilágít rajtunk, és felszólít a változásra.
