A történelmi Rákos-patak mellett születtem, a Méhes utcai szülőotthonban. A család negyedik gyerekeként. Ha akkor már létezik a „gyermekvállalás” szó, biztos, hogy nem lennék. A Keresztúri úton laktunk. Kertünk a Rákos-patakra futott ki. Kétéves koromban elragadott az áradás, többszörös csoda, hogy élek. Édesapám munkahelyén (Nyelvtudományi Intézet) akkor „nagy úszómesternek” neveztek el. Kamaszként megismertem az egykori országgyűlések helyszínét, a Rákosmező minden zugát, a Király-dombot, a Kopottbárót, a Dréher-tavat, a Hatházat, a gyakorlóteret, az elmocsarasodott holtágakat. Sokszor gyalogoltam, bicikliztem a patak forrásától, Gödöllőtől Isaszegen, Pécelen és a Rákosokon át az angyalföldi torkolatig. Ismerem, mint a tenyeremet.
Barátokat is köszönhetek a Rákos-pataknak. Gyermekkori barátaimat, és újakat. Tíz éve a Rákosmezőhöz való kötődésemről írtam egy esszét, ezt olvasta egy jeles rákosligeti értelmiségi, akinek a neve sok magyar film végén szerepel, s akiről mindenki szeretettel beszél. Azóta atyai jóbarátom.
Harminc évig éltem a Rákosfalva melletti családi házban, azután Zuglóba költöztem, érdekes, ismét a Rákos-patak mellé, persze a Szugló utcába. Hódmezővásárhelyen katonáskodtam, megszerettem az alföldi embert. Amszterdamban voltam vendégtanár, megértettem Európa jövőjét. Szombathelyen is tanítok tíz éve, ismerem a vasi embereket. Sokszor végigeveztem a Felső-Tiszán, Szatmár és Bereg is az otthonom. A széphalmi Magyar Nyelv Múzeumában kapott szerepem kapcsán szívemhez nőtt a zempléni táj is. Sokszor álltam elérzékenyülve Kazinczy sírjánál. Nem titkolom: a regények, filmek, színházi és operaelőadások könnyen csalnak könnyet a szemembe. Örülök a mások és magam érzelmeinek, még inkább boldogságának. A nyelvből, a kultúrából, a tudományból származó kedvet, derűt szeretnék sugározni.
A sors különös kegye révén az elmúlt években bejárhattam a világ legnagyobb és legtitokzatosabb kultúráit – a Föld középső, „napsütötte” sávját: Közép-Amerikát, számos arab országot, a Közel-Keletet, Délkelet-Ázsiát. Háromszor kalandoztam végig Kambodzsát autóval, hajóval, busszal, valamint gyalog Angkor és Koh-Ker középkori, elsüllyedt templomvárosait. Ott is otthon vagyok. Ha lenne még egy életem, megtanulnék még tíz nyelvet, hogy jobban megértsem a megszeretett embereket. Bár néha nyelv nélkül könnyebb a megértés.
Múzeum körúti egyetemi irodámban, kutatásaimban, írásaimban és előadásaimban összeér a nyelv és a kultúra, a múlt és jövő, a magyar táj s a világ.
Ha esténként sétálok, futok vagy biciklizem a Rákos-patak mellett, a névadó rákokat még nem, de számos kacsát már látok. Tudom, hogy vannak szebb tájak is, de nekem ez adatott, és ezért szeretem. Rajongok az örülni tudó, a szerelmes emberekért. Belegyökereztem a Kárpát-medencébe. Soha nem szakadok el innen. Egyszer pedig valószínűleg egy Rákos- kezdetű temetőben fogok nyugodni, apám is ott van eltemetve.
(Hosszabb változat. A rövidebb változat megjelent: Laky Zoltán: A Rákos-patak nagy úszómestere. Balázs Géza. 258-275. In: Halász Csilla szerk.: Pest-budai séták. Magánmesék közterekről. Heti Válasz Kiadó, Budapest, 2012.)
Itt hozzászólhat!
