A fiú 1956-ban kivándorolt szülők gyermeke. Svájcban született, ott járt iskolába. Egy bankban dolgozik. Szépen, bár kis akcentussal beszéli a magyar nyelvet. Egyedül él, jól keres. Egyszer szülei magukkal hozták Magyarországra. Fölfedezte, hogy vannak ebben az országban távoli rokonai, ismerősei. Az ismerősök meghívták egy Tisza-túrára. Nagy bátorságnak tűnt az elkényeztetett fiút a meglehetősen nomád körülmények közé elhívni. A Tisza-túra ugyanis maga a „vadregény”: erőpróba a természettel, némi nomád életmód, olykor lemondva a meleg vízről, a nyugalmas alvásról.

A fiú jól érezte magát. Az út végén azt mondta, hogy máskor is jön. És jött következő alkalommal is. A Tiszán evezve, az esti tábortüzeknél most már kifejtette, hogy itt megérzett, megtalált valamit, ami nagyon hiányzott neki. Nehéz szavakba önteni. Feloldódott, kezdett barátságokat kötni.

A harmadik túráján történt, hogy a hosszú egyenes szakaszok napján, Záhony felé közeledve az egyik pesti túratárs azt mondta, hogy a híd után, a bójánál, a hármashatárral szemben várják a barátai. Kikötnek ott egy órára, kicsit beszélgetnek, koccintanak, s csak utána mennek tovább.

A svájci fiú is velük tartott.

A bójához közeledve nagy sürgés-forgásnak voltak tanúi. Egy csapat készítette elő az agyagos lejárót, egy másik csapat fenn állt a parton, színes ruhákban, fényképezőgépekkel, pálinkákkal, mintha Kolumbuszék vagy maga Marco Polo érkezett volna. Persze, szinte mindegyik hajóson „póló” volt. Ha nem is Marco…

Csak egy kis időre állnánk meg, szabadkoztak, de nem volt menekvés. El kell menniük a közeli bungiba, ahol egy kis vendégség várta őket.

A vendégség nagyon szép magyar szó. Benne vannak a vendéglátók, azok, akiket vendégül látnak, együttesen a vendégsereg, no és a lakoma. S ha már magyar vendégség, akkor természetesen gulyásleves, ha Tisza mente, akkor sokféle hal, és pálinka, és ukrán sör, és különféle konyakok… És találkozás kisvárdai, záhonyi, tuzséri ismerősökkel, gyerekekkel és nyugdíjasokkal, a Tiszakönyök kulturális életének szervezőivel, beszélgetés, anekdotázás, fényképezkedés. Közben elkomorult az idő: felhősödött és cseperegni kezdett az eső, s felhős gondolatok is előjöttek: csökkenő gyermeklétszám, bezárásra ítélt iskolák, művelődési házak, felszámolt üzemek, elbocsátások, munkanélküliség. A vidám vendéglátó csapatban is vannak munkanélküliek, akiknek okuk lenne az elkeseredésre.

De hamarosan menni kellett, mert esőre állt az idő, és estére még Tuzsérra kellett evezni.

A fiú, az 56-ban kivándorolt szülők gyermeke semmit sem értett. Kik ezek az emberek? Családtagként fogadták? Hiszen nem is ismerik. Ez a híres magyar vendéglátás? Otthon mindig azt mondták nekem, hogy nem lehet Magyarországon élni? Hazudtak nekem?

Egy napra rá már utazott haza Svájcba. Egy hónappal később egy kisebb baleset érte, ettől kiborult, nem dolgozik, kezelésre jár. Akik közelebbről ismerik, azt mondják, hogy a magyarországi út hatására megbolydult benne valamit. Megérzett, megtalált valamit, ami kifordította eddigi kényelmes, nyugodt életéből. Leginkább az rázta meg, hogy mindaz, ami számára és a nyugati világ számára félelmetes, a jóléti javak elveszítése, a lecsúszás, a szegénység, a munkanélküliség ott van Európa határán, elérhető közelségben. És ezek az emberek nem félnek, hanem évszázados tapasztalatból, hagyományból táplálkozva dolgoznak, cselekednek, nem adják föl, és nem panaszkodnak, és nem várják ölbe tett kézzel, hogy a Jóisten, Európa, kormányok a segítségükre legyenek.

A fiú most nem ért semmit. De talán eljön jövőre is a Tisza-túrára. Ha képes lesz összeszedni magát. A szülők nem tanácsolják neki. Ki sem ejtik a szót, hogy Tisza…

Itt hozzászólhat!