Deme László

Maróti István tudatta velem Deme László (1921-2011) halálát. A gyászhír (amelyet nem egészen váratlanul maga Deme László fogalmazott) olvasható a www.manyszi.hu-n. Június 6-án halt meg.

Nagytudású, rendkívül invenciózus nyelvész volt. Pályáján sok fordulat, amennyire én ismerem (kb. 1980 óta) sok megbántás, sértődés és sértés. A nyelvész szakmából már kivonult egy ideje. Mesélik, hogy megsértett másokat (mélyén tudományos el nem ismertsége munkált, bár kétségtelen, hogy nem volt vele könnyű konszenzusra jutni egyéb kérdésekben sem). Az anyanyelvi, különösen a Beszélni nehéz-mozgalomban élte ki magát az utóbbi évtizedekben. A tanárok és a mozgalom tagjai szerették. Azt mondták nekem, hogy jó volt hallgatni tanácsait, élettapasztalatát, erkölcsi tanításait. A mozgalomban „nagy Öregként” tisztelték, láthatóan ez nagyon jólesett neki. Az utolsó években már alig láttuk, de egyszer-egyszer Kerekes Barnabásék még elvitték egy-egy rendezvényre. Lefogyott, meghajlott, bottal lépdelt. Megviselte az is, hogy a Rádió talán öt éve megszüntette Beszélni nehéz című műsorát. De folytatta a Katolikus Rádióban, holott azelőtt kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy bármilyen vallási kontextusban emlegessék. A Nyelvi bizottságban egyszer büszkén azt mondta: Én ateista vagyok. Ebben konzekvens lehetett a református lelkész fia, hiszen még a maga által fogalmazott gyászjelentésben sincs benne a Teremtő. Tudományos munkásságát mindig becsültem, pedagógiájával nem egészen értettem egyet, de nem nagyon vitatkoztam vele. Ő érezhetett ebből valamit, mert szinte szóba se állt velem. 2000-ben együtt voltunk az Országgyűlés Kulturális bizottságában, ott bátran elmondtuk markáns véleményünket a nyelvművelés helyzetéről, az anyag kikerült a netre, behívtak bennünket az Akadémiára. Várakozás közben azt mondta nekem Deme László: Minket raportra hívtak. Tényleg az akart lenni, az Akadémia alelnöke azt mondta, hogy ezek a nyilatkozatok ártanak az Akadémiának. Deme László olyan óvatosan és nyakatekerten nyilatkozott, hogy én nem is értettem, hogy most védi vagy visszavonja álláspontját. Akkor 80 éves volt. Én megismételtem az enyémet. Együtt szálltunk villamosra. Mint az idősebb kollégától, megpróbáltam tanácsot kérni tőle. Nem adott tanácsot.

Mély iróniája volt, az utód-nyelvészeket „degenerációnak” nevezte, hihetetlen legendák övezik. A halál utáni pillanatok nem alkalmasak arra, hogy mindent leírjunk. Talán a legőszintébben azt mondhatom, hogy „tiszteletreméltó távolságból tiszteltem” mint idősebb, tapasztaltabb kollégát, részben azért is, mert Fábián Pál, akit „közelről tiszteltem” nagyon szerette őt. Talán a leglényegesebb gondolata, amellyel már életében meghatározni kívánta értelmezését, a maga által fogalmazott gyászhír vastagbetűs részlete:  „anyanyelvünk hűséges ápolója„, valamint ez a gondolata: „Szellemét életében átadta a magyar közösségnek, hamvait – rendelkezése szerint – nyilvános búcsúztatás nélkül adjuk vissza a magyar földnek.” Én ezzel fogok rá emlékezni. Ha már a nyelvész tudóstársadalom nem tudta teljesen elfogadni, az anyanyelvi mozgalom ezért a tevékenységéért, szolgálatáért megőrzi emlékét.