A feltárt, könnyebben megközelíthető és a turisták számára is megnyitott maja városok meglátogatása nem nehéz, bár a legtöbbhöz kiépített út nem vezet. Amelyeknek nehéz a megközelítése, ott nincs is turista. Az El Miradorhoz csak többnapos gyaloglással, sátorozással lehet eljutni. Az utolsó település Carmelita. Lakosai korábban kaucsukgyűjtésből éltek, most abból, hogy szervezik az 5-6 napos expedíciókat (túrákat) az arra vállalkozóknak.

Ez a kaucsukfa. Carmelitából nagyon sok ismert (kicsit feltárt, fel nem tárt) maja város érhető el. A leghíresebb El Mirador (a legnagyobb eddig ismert maja piramissal, része La Muerta), de útbaesik El Tintal, Nakbe, La Florida, s ha nincs nagy sár (de van), akkor Wakna is. A körút kb. 100 km, de szinte minden kilométernél találni kisebb alakzatokat (romokat). Vagyis az egész dzsungel tele van feltáratlan régészeti emlékekkel. Hivatásos és amatőr régészek persze itt-ott megbontották a halmokat, de nyilvánvaló, hogy ezt az óriási településrendszert soha nem lehet feltárni (és talán nem is érdemes).

A hatnapos túrára érdemes menni, hiszen akkor több maja várost láthatunk. A gyalogutak még a száraz (téli) időszakban sem mindig jól járhatók, de esős időszakban néha köteleken kell egy-egy vizes részen átkecmeregni. A csomagokat öszvérfogatok viszik, s a kis, 2–6 fős csapattal megy egy túravezető, valamint egy szakács. Úgy tapasztaltuk, hogy nagyon visszafogott az érdeklődés. És ez jó, mert tovább marad a maja világ érintetlen.

Minden este egy kiépített táborhelyen van vacsora és szállás. Villany sehol nincs (egy helyen apró napkollektorból töltötték a mobilokat). A fényképezőgépek feltöltésére is előre kell gondolni.  A telefonok értelemszerűen nem működnek (nincs térerő). El Miradorban és Nakbén van egy kis rét, ahol helikopter le tud szállni. Nem tudom, mit szólnának egyetemi hallgatóim, akiket egyszer elvittem Sztánára, s a végén felrótták: elég nagy felelőtlenség olyan helyre menni, ahol a közelben nincs orvos. A táborhelyeken nagy fekete műanyag ponyvák alatt vannak a sátrak és a konyha. Minden este adnak egy pokrócot. Két napig nagyon hideg volt, eső is esett.

A tábor mellett van az illemhely (budi) és a tisztálkodó. Ez itt az el miradori zuhany, fél vödör hideg víz jut mindenkire. Nagyon jól esik a gyaloglás után. Az illemhelyet is meg lehet szokni, bár különös, amikor a hideg hajnalon gőzölög a budi.

Annyira vacogtunk az egyik éjjel, hogy hajnali négykor felkeltünk. Kísérőink már a konyhában voltak a tűz mellett, főzték a teát, kávét és a reggelit. Reggelire szinte mindig rántotta, sült bab és tortilla. Tortilla mindenhez. Délben egy szendvics, este pedig Vittoria főzött valamit: főleg párolt zöldségeket. Húst csak az első nap, mert onnantól kezdve nem volt lehetőség a hús tárolására. (Hűtőszekrény, hűtőláda sincs.) A sajátos étkezési szokások kielégítésére sincs lehetőség.

Kis nemzetközi (francia, német-guatemalai, román, magyar) csapatunknak nem volt más dolga, mint gyalogolni. No, nem mindig ennyire könnyedén, ahogy a képen, mert hátizsák azért volt rajtunk. De a nagyobb súlyt az öszvérek vitték. Érdekes, ők sokszor gyorsabbak voltak, mint mi, igaz egyszer két órát késtek, mert Alfonsó, a túravezető eltévedt velük. Még jó, hogy nem velünk, mert akkor most valahol Guatemala és Mexikó között bolyonganánk a dzsungelben. A gyalogút egyébként egyenes, szinte nyílegyenes, csak kisebb halmok (eltemetett piramisok?) emelkednek ki. A túrára természetesen regisztrálni kell, sőt meg kell adni értesíthető hozzátartozónk nevét. Nézegettem a regisztrációs füzetet, magyar nevet nem találtam benne (általában kevés magyar fordul meg errefelé). Az expedíciókon résztvevők életkora általában 20-30 év közötti, nálam idősebb mutatóba akadt csak.

Minden este és minden hajnalban felmásztunk egy piramis tetejére, s a dzsungel fölött elnémulva vártuk a naplementét és -feljöttét. Megszentelt pillanat volt. Nem túlzok: életem legszebb pillanatai közé kerültek.

Két éve egy négynapos kolumbiai expedíción vettem részt. Előtte egy rossz légkondícionálótól megfáztam, elég rosszul voltam. Az expedíció második napján majdnem feladtam, de azután valahogy legyőztem a rossz érzéseimet, s az eltűnt indián város fölkeresése nagy élményt jelentett. Csakhogy ott ezerméteres hegyeket megmászni. Akkor azt gondoltam, hogy soha többé ilyet. Most, El Mirador után azt gondolom, talán még.

Itt hozzászólhat!

Megosztás