Elgondolkodtató, hogy a MÁV 1847-től, de inkább 1867-től 1920-ig, vagyis kb. 50 év alatt a teljes Kárpát-medencét a semmiből behálózta vasútvonalakkal; gyakorlatilag fizikai munkaerővel (kubikosokkal) és kézi fizikai munkával. Felépült a teljes Osztrák-Magyar Monarchia vasúthálózatának összes, stílusos, sokfunkciós állomásépülete. 1920 előtt már villamos vontatás is volt egyes szakaszokon.
1919: MÁV-vasúthálózat: 23.000 km
2026: MÁV-vasúthálózat: 8000 km
Még inkább elgondolkodtató, hogy 1990–2026 között, azaz 36 év alatt bár történtek fejlesztések, ezek nem látszanak. Felújították (kis hézaggal) a Budapest–Fonyód, a Budapest–Hatvan, a Budapest–Debrecen, a Budapest–Esztergom vonalat, megépült a Budapest–Kelebia (de nem üzemel), és persze voltak más vasútfejlesztések is; a felújított vonalakon állandó az informatikai és egyéb probléma, a szárnyvonalak tönkrementek, és Budapest összes pályaudvara (az ország fordítókorongja) lerohadt, omladozik, vállalhatatlan, szégyentelen, koncepciótlan. Csak két példa: hogy-hogy nem lehetett a Keletit szervesen összekapcsolni a szupermodern Aréna Mall-lal, a Kelenföldit pedig az Etele Plázával? Nem valamiféle intermodalitásról dumálnak éjjel s nappal a „szakértők”? A vasútfejlesztések kapcsán pedig: ma már minden gépesítve van, az informatika elvben szárnyal, vagyis egységnyi idő alatt akár százszorosan gyorsabban lehetne vasutat építeni vagy korszerűsíteni, s talán Budapest is megérdemelt volna az elmúlt 36 évben egy szép, otthonos főpályaudvart.
Megmondom a választ: a hanyagság, a gazdátlanság. Elkészül a felújított pálya, felelős emberek átveszik, de tele van hibával. És nincs felelős. Örök magyar átok.
Zamárdi központjában az újonnan telepített vasút-országút fénysorompó több mint tíz éve mindig elromlik. Működik pár napig, azután elromlik. A vonatok kénytelenek 5 km-es lassú tempóban közlekedni. És 10 éve senki nem tudja megjavítani.
Következmények nélküli országban élünk. Lassú, de biztos tönkremenetelünk tökéletes mutatója. Én szóltam, persze mindegy, velem együtt süllyed a hajó.
Mindenki a saját rögeszméjének a rabja. Tíz éve megírtam, hogy a Liszt Ferenc repülőtér vasúti megközelítése – nemzetközi példák alapján – minimális összegből megvalósítható. Senkit sem érdekel. De 800 milliárdos tervek már készültek nem kevés milliárdból. Ahogy a 2-es metró és a gödöllői HÉV összekapcsolására is milliárdos tervek születtek. Egyébként pedig mi a fenének? Az Örs vezér tér központ, majdnem mindenki egyébként is átszáll, de legalábbis vásárolhat két bevásárlóközpontban – ráadásul a metróvégállomás korszerű, a metró és a HÉV pedig teljesen külön vasúti rendszer. Már húsz éve megmondtam: soha nem lesz meg. Eddig igazam volt, 100 évre pedig nem tervezek.
2016-os ötletem Ferihegy/Liszt Ferenc repülőtér megközelítésére: https://e-nyelv.hu/2016-02-15/ferihegy-megkozelitese/
Az egyetemen nálam alapvető módszertani tudnivaló: Occam borotvája. Ha valaki kéri, elmagyarázom. Bizonyíték lehet arra is, hogy a bölcsészettudomány mennyire hasznos lehet. Nem kell semmit túlgondolni. Normálisan kellene gondolkodni, és működni. De ennek vége. Mondjuk én nem adom fel.
Barna Béla és a Világjáró klub meghívására 2026. november 11-én, szerdán este 19 órakor Egerben lesz előadásom. Nem arról akarok beszélni, hogy miért utazok, egyébként nem számolom, hogy hány országban jártam (nem érdekes), s tudatosan korlátozom további útjaimat is – hogy miért, azt szívesen elmondom, talán megértik, akik világjárók akarnak lenni. Véletlenül kezdtem világot járni, és ma már tudatosan nem megyek el akárhová. Milyen furcsa kijelentés lenne a világjárók klubjában: nem akarok mindent látni.
Először 1996-ban jártam Egyiptomban, azóta többször. Nem tudom, miért vettem föl napszemüveget, sem akkor, sem azóta nem zavar a nap.
Egyiptomban, az asszuáni gáton. Itt valóban nagyon meleg volt… Amikor csak lehetett, zuhanyoztam. A kollégiumi szobában előbújtak a poloskák. Fodor Sándor tanár úr, egyébként dékánhelyettes, később dékán kollégám készített fel, mondta, hogy vigyek csótányirtót…
Itt írtam Fodor Sándorról, a végtelenül kedves kollégáról, azt hiszem, már nem lesz több ilyen: https://www.balazsgeza.hu/?p=4688
Levéltár szak egyedül az ELTE-n van, mindig furcsán tekintettem rá, ki az, aki levéltáros akar lenni (de mivel tanítványaim is vannak köztük, ezt nem ironikusan kérdezem, és elfogadom válaszként, hogy a hivatalos és nem hivatalos papírhegyek izgalmasak). Sok-sok levéltár van, az értékes és érttékelen papírok gyűjteménye, a legnagyobban állítólag 112 levéltáros dolgozik. Rájuk hárult a feladat, 36 év után közzétenni a múlt rendszer ügynökaktáit. Amit látunk most, az a 150-200 ezerre becsült akta egyharmada, kb. 60 ezer karton, teljes, GDPR-inkompatibilis személyi adatokkal. A rendszerváltozás óta tudjuk, hogy ezeket a kartonokat manipulálták. Kétharmadukat eltüntették (na kiket?), akik maradtak, azok pedig a kartonok tanúsága szerint többnyire nem is működtek együtt az állambiztonsággal („együttműködésre alkalmatlan”). A kartonokat a „beszervezettek” nem írták alá. Ki tudja, mennyi kamu karton született pusztán azért, hogy az állambiztonsági „szakemberek” kimutathassák teljesítményüket. Persze voltak, lehettek lelkes önkénetesek, akik örömmel jelentettek. De az nem a kartonból derül ki, hanem a jelentésekből. (Nem szeretem hallani, hogy a följelentők országa vagyunk, bár én is ismerek legalább egy följelentőt.) Vagyis egy szelektált és föltehetően manipulált anyag került most – erősen jogszabályellenesen – nyilvánosságra. Mivel az anyag problémás voltáról 36 éve tudunk, kérdés, hogy a levéltárosok és más történészek, esetleg politikusok, miért nem akadályozták meg ennek ebben a formában való kiadását? Olvasom valahol, hogy a becsület és az állásuk között egyensúlyoztak. A politikusok pedig a becsület és a vak párthűségük között. Olvassuk, hogy még megfigyeltek is a kvázi és nem kvázi megfigyelők közé kerültek – ez már tényleg csak hab a tortán, illetve mutatja a kapkodást. Most mindenki ezen vitakozik, jó alkalom egymásnak ugrasztani azt a kevés magyart, akit még eddig nem ugrasztottak egymás ellen, viszont én újra megkérdezném a levéltáros szakmát: 36 év miért nem volt elegendő arra, hogy ezt a kérdést tudományosan, szakszerűen rendezzék; vagyis hogy például korrekt névsorokat állítsanak össze. Engem egyébként sokkal jobban érdekelnének a beszervezők. Ők is lehetnek legalább százezren, s az ő felelősségük egy kicsivel nagyobb, mint azoké, akiket megijesztettek, félelemben tartottak, ne adj’ isten fenyegettek. Persze, igen, ők is csak élni akartak. Becsület és megélhetés kettősségében a másodikat választották. No éppen ezért nem kellene foglalkozni ezzel. A ki tudja milyen módon szelektált listákat közzétenni pedig elemi hiba. Egy barátom mondta: a kommunizmus 40 után is mérgez.
Édesapám, P. Balázs János (1910–1990) hagyatékában elém akadt egy fénykép. Egy számomra ismeretlen fiatal férfi, fehér ingben, kötött mellényben, egy párhónapos fehér ruhás csecsemőt tart a kezében. Az apa némi büszkeséggel nézi, a csecsemő okos arccal figyel. A kis kép hátára apám tollal a következőket jegyezte: „Mikecs László és tízhónapos kislánya: Anikó. Szentgyörgy… 1943. IX. 8.” És később ceruzával szerepel ott egy kereszt és még valami, nem értelmezhető írás. Nem tudtam mit kezdeni a fényképpel. Apámat már régen nem kérdezhetem meg, elkezdtem nyomozni Mikecs László után. Kiderült, hogy kolozsvári, tragikus sorsú nyelvész, néprajzkutató. Nekrológot írt róla Balassa Iván (aki az én tanárom is volt), említi Kósa László, Halász Péter, Vallasek Júlia, és Gerlóczy Márton regényében is szerepel. Apám talán egyetlen, de meghatározó erdélyi útja alkalmával ismerhette meg. De miért kapott tőle családi fényképet? Barátok voltak? Leveleztek? A ceruzával rajzolt kereszt azt mutatja, hogy apám értesült ismerőse haláláról is; holott még a családtagok is sokáig bizonytalanságban voltak sorsa felől. És valamit még odaírt, amit nem tudok elolvasni, rejtélyes, talán görög jeleket. (A chapgpt sem tudta értelmezni.)
Most mindenekelőtt a nálam lévő – apám által megőrzött – fényképet szeretném közzétenni.
Sok mindent megtudtam, de azt nem, hogy hogyan került apámhoz a fénykép, és miért őrizte meg, és pontosan mi van – talán rejtjelezve – a hátára írva. Nyomozásom eredményét az E-nyelv Magazinban mutatom meg, emléket állítva egy fiatalon elhunyt nyelvésznek: https://e-nyelvmagazin.hu/2026/10/31/egy-tragikus-sorsu-nyelvesz-mikecs-laszlo1917-1944/
Az ötvenes években az Árpád gimnáziumban Eörsi István vezette az irodalmi szakkört. Boga Bálint gimnazistaként, neki mutatta meg első verseit. Eörsi újságíróként aktívan részt vett az 56-ös forradalomban, ezért nyolc év börtönt kapott, 1960. augusztus 20-án amnesztiával szabadult. Az egykori gimnazista megpillantotta Eörsit a villamoson, aki ugyancsak megismerte, és kapásból a fiú versének pár sorával üdvözölte: „Reménybe mártott tarka képzelet / A sírig kísér, nem ismer telet. / Szívbe marat / Örök nyarat”. (Az alaptörténetet a Boga Bálint mesélte el, de én kerekítettem ki a Moha és iszap című versével.)
A regényt ismerve nem tudtam elképzelni a megfilmesítést. Hogyan lehet egy alapvetően tértől és időtől független, keresztül kasul kalandozó történet filmre vihető anélkül, hogy totális kuszaság legyen? Legföljebb úgy, hogy rámondják: „művészfilm”. Végülis a regényt 2×8, viszonylag önállóan is megálló részre szabdalták, egy részen belül törekedve a linearitásra, a kronologikus rendre. Mindazonáltal megnézve a Száz év magány Netflix-sorozat első és második évadját (2024 és 2026), a kalapomat megemelem, mert az alapműhöz meglehetősen hű, követhető, élvezetes és művészileg igényes filmsorozatot alkottak.
Persze aligha fog mindenkinek tetszeni. Az öt-hét generációnyi Buendía személye és története meglehetősen összefolyik; a könyvben is csak magyarázatként mellékelt családfarajzzal követhető. Én már az első olvasáskor azt az utat választottam, hogy engedtem a szöveg áramlásának, és nem akartam mindenáron tudni, hogy éppen hányadik generációban vagyok, tetszettek a fura történetek, helyzetek, magával ragadtak a szép mondatok. Ezt a stratégiát javaslom a filmnézőknek is. Esetleg annyit érdemes megjegyezni eligazításul: az ismétlődő nevek ismétlődő magatartásformákat takarnak: a José Arcadiók ösztönösek, szenvedélyesek, az Aurelianók befelé forduló, elmélkedő, magányos alakok; a többit pedig magunk is könnyen melléjük társítjuk.
A filmsorozat képi világa pompás, magával ragadó, engedjünk a csábításnak. Aki szereti a koloniális, színes, tarka latin-amerikai világot, hangzavart, zenét, karnevált, annak nagyon fog tetszeni. A sorozat a legszebb romantikus, kosztümös történelmi filmek világát idézi, a történelmi díszlet leginkább a 19. század végi és 20. század eleji latin-amerikai koloniális világ; tágas, átjárható szobákkal, ebédlőkkel, dús növényzetű belső udvarokkal, függőágyakkal és örökké mozgó nehéz függönyökkel, ezernyi apró színes csecsebecsével. A történet időbelisége az időponthoz nem köthető idillikus, nosztalgikus, romantikus régmúlt, mely lassan átfut a 19. és a 20. századi (kapitalizálódó) jelenbe, melyet a fokozódó elidegenedés (itt magány), a technikai találmányok beszüremkedése, valamint a polgárháborúk, a gyarmatosítás (banántársaság), a sztrájk és annak leverése jellemez, s a történet (a végső pusztulás) valahol az 1950-es évek táján ér véget.
Feltűnő hangsúlyeltolódás számomra a regény konkrétumkerülése után a filmsorozatban konkrétan is megnevezett Kolumbia (de a Macondó fiktív név mellett a konkrét Aracata is felbukkan – Márquez szülőhelye, melyről mintázta Macondót; melynek képeivel illusztrálom ezt az írást), az USA gazdasági és politikai befolyása, az angol nyelvű párbeszédek, vagy az 1928-as valóban megtörtént banánmunkás-mészárlás. Márquez általános emberi nézőpontját (az emberiség és az emberi élet sűrítményét) ezzel egy aktualizált Kolumbia-USA konfliktusra egyértelműsítette; melynek nyilván vannak magyarázható aktuálpolitikai vonatkozásai is; vagyis jelenkori politikai feszültségekre figyelmeztet.
Apróság, hogy a regény híres kezdeti mondata („Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.”) helyére egy másik, igaz ugyancsak keretbe foglalható mondat került: „A nemzetség első tagja fához van kötve, és hangyák falják fel az utolsót”.
A regény alapvető gondolatvilága mégsem sérül. Megmarad ugyanis az érdekes, színes, változatos, szerteágazóan bonyolódó család- és nemzetségtörténet, amelyben mindenki ráismerhet magára, vagy másokra; s ez már önmagában erény. Hogy csak két példát mondjak: egy családon belül a megszállott liberális gőg és a beteges, bigott vallásosság; a mindkettőben eluralkodó beszűkült tudatállapotból keletkező emberpusztító gyűlölködés. De hogy ellenpéldát is mondjak: ott vannak a mindent átható szerelmek, melyek többnyire tiltottak, vagy legalábbis titkolni valók.
Visszatérve a regény gondolatvilágához: megmarad a kínzó kérdés is: miért ez végtelenül pesszimista, az eleve elrendelést (determinizmust), a pusztulásba vezető utat mutató történet? Amiben persze vannak nagyon pozitív emberi tulajdonságok, de a végén minden tragédiába fullad. A történet szintjén valóban így van, mert ezek az emberi természet korlátai: akarunk, de nem tudunk, akarunk, de elbukunk, sőt, az is van, hogy nem is akarunk, csak elvagyunk, mint egy növény, és akkor szép lassan felszívódunk. Ám ennek felmutatásával az író rejtett szándéka az is lehetett, hogy felrázzon bennünket – nem biztos, hogy a múlt vagy a jövő foglyainak, monomániásoknak, magányosaknak kell lennünk, mert van lehetőség az ebből való kilépésre. Ezt képviseli a 120 évet élő Ursula, aki mindig figyelmeztet a hagyományra, a szeretetre, a jóságra… igaz, visszhangtalanul. És azt is sugallhatja a történet, hogy egyet-kettőt pillantunk, s máris eltűnik egy generáció, és felnő egy új, ami azt jelenti, hogy a mi világunk és az utódaink világa is csak egy röpke pillanat. A sorozat az élet gyors múlandóságával, az elpazarolt életlehetőségekkel, sorsunk irányíthatatlanságával szembesíti a nézőt. Szomorú képsor a település alapítójának, a falu, a történet központi figurájának, Ursulának a temetése: ketten, magányosan cipelik a koporsót a sáros főutcán, nincs búcsúzó közösség.
Jártam Macondóban, azaz Aracatacában, írtam is róla, nagyon érzékenynek és hitelesnek látom a filmsorozatot, mely növeli a Netflix művészi filmek iránti figyelmének ázsióját. Talán mégis megállítható a tömegkultúrában a rohamvást lefelé tartás?
1.évad: Neflix (2024) 1. Macondo, 2. Olyan, mint egy földrengés, 3. Isten dagerrotípiája, 4. A gesztenyefa, 5. Remedios Moscote, 6. Aureliano Buandía ezredes, 7. Arcadio és a liberális paradicsom, 8. Oly sok virág hullott a fellegekből (r. Alex García Lopez és Laura Mora). 2. évad: Netflix, (2026) 1. A fegyverszünet, 2. Madagaszkár királynője, 3. Fernanda del Carpio, 4. Megérkezett az ártatlan vonat, 5. Október 11-e volt, 6. Több mint háromezren voltak, 7. Négy évig, tizenegy hónapig és két napig esett, 8. Száz év magány (r. Laura Mora és Carlos Moreno).
Korábbi írásaim a Száz év magányról: https://www.balazsgeza.hu/?p=16840
Márquez éve volt (2017): https://www.balazsgeza.hu/?p=8111
A sárga pillangókról: https://www.balazsgeza.hu/?p=7196
Sokszor megmásztam már Badacsonyt. Vittem DUE-sokat Alsóörsről és Balatonfenyvesről is, ragaszkodtam hozzá, hogy minden táborunkban legyen gyalogtúra. Most a hegyet körbejáró ún. Tűzgyűrű tanösvényen mentem végig (piros jelzés), de fölmásztam a Bujdosók lépcsőjén a fennsíkra is, mert onnan pompás a balatoni panoráma. A hegyen voltak turisták, mégiscsak a Balaton-felvidék ez, ahol sokan megfordulnak.
De a tanösvény északi részén, ahol elhagyott kőbányák vannak, s egy egykori internálótábor nyomai, ott nem találkoztunk senkivel. Engem is meglepett, hogy már Recsk előtt, az írások szerint 1949-ben itt internálótábor volt. Mi most túrázunk itt, de egykor, nem is olyan régen ide embereket kényszerítettek kőbányába, bazaltkőből rakott rideg barakkokba; s ma már erre senki nem emlékezik, holott itt történt, és akár velünk is történhetett volna. Este a Száz év magányt nézem, s úgy érzem, puszta szerencse, hogy mindez nem velünk történt. De történhetett volna.
A badacsonyi internálótáborról jóval kevesebbet tudunk, mint Recskről. Hogy lehet, hogy ennyire homályos még a közelmúlt történetünk is?
Kevert dokumentartista és fikciós elbeszélések: szó szerint, elmondások, olykor csak felidézve és összekapcsolva emlékeket, olykor fordulatokra kiélezve: főként egy olyan korból, amikor nem lehetett mindent nyilvánosan elmondani, s önmagában a túlélés, a napi helytállás (helyes etikai állás), a szűkre szabott lehetőség jelentett gyötrő gondot. Különösen érdekesek (művészet)filozófiai gondolatai az emberről: tanítványairól, barátairól, árulóiról, és a leglehetetlenebb körülmények között is a kitartásról, megmaradásról.
- a halál semmit se jelent: mert amíg élünk, nem létezik, amikor pedig megjelenik, mi már nem vagyunk 73
- A szép maga az élet, amilyennek fogalmaink szerint lennie kell (Csernisevszkij) 193
- A művészet hiányból születik 195, Az ember hiánylény, a valóságos és az eszményi között ingázik fáradhatatlanul 229
- mindennek, ami szabadság, autonómia, individualizmus, nyelv ügye – Erdély volt az előharcosa (Szerb Antal9 247
- a zene ott kezdődik, ahol végetér a szó 278
- A szellem trónfosztása: szellemszegénység, szellemellenesség 281
- Az élet legnagyobb tragédiája, hogy észrevétlen elkopunk 285, sorsunk az örökös kereses és kiigazítás, a vég nélküli korrekció
- A numerus clausus majdhogynem numerus nullussá olvadt 291
- minden bűn alapja: a tulajdon 301, a bűnök valódi oka a tulajdon mértéke: a mérték felrúgása, semmibe vétele 302
- Akit sokat foglalkoztat az a gondolat, mi lesz, ha… előbb-utóbb rádöbben, hogy egyedül az embertársaink szolgálatába állított nemes élet óvhat meg bennünket… a „semmibe” zuhanástól. 230
A könyv megérdemelt volna nagyobb szerkesztői-lektori-korrektori figyelmet. (Üveghelgy Kiadó, Százhalombatta, 2026. 354 old.)
Fergeteges, diákos, szójátékos zenés-szöveges komédia a Nemzetiben Liliomfi. Szigligeti Ede komédiáját 1849. december 21-én mutatta be a Nemzeti Színház. Azóta szinte megállás nélkül játsszák, továbbírják, aktualizálják. Ritkán marad meg benne az eredeti szövegben tucatszor szereplő diátrista kifejezés, merthogy nem használjuk, a szótárakban sincs benne.
- „Tehát az úr afféle diátrista? Itt nem fog bolondítani, komédiázni édes diátrista uram. Tehát tudja meg, azon öregúr hasonlóképpen diátrista; a leány is diátristáné, a kocsis is, még a lovak sem igaziak; csak azén jöttek ide, hogy a pincért leányához segítsék, s kiadták magukat mindenféléknek”.
De hát ki is a diátrista? Elavult kifejezés, a latin teátrista népies, elhasonult alakja: a vándorszínészek, illetve általában a színházi emberek megnevezése a vándorszínészet hőskorából. Ugyancsak ebből az időszakból származik a csepűrágó is.
Azok a hullámzó mondatok: Emlékiratok könyve. „Ha nincsen egyetlen ember, akit a szerelmemmel megszólíthatok, akkor válaszban sem reménykedtetem, és ha nincsen, aki a szerelmével megszólítana, akkor bizony nincsen mit előadnom a szerelemről”: Az égi és a földi szerelemről. „A személyes névmások értelmét és érelemszerű összefüggéseit nem lehet büntetlenül megváltoztatni”: Évkönyv. „az elromlott kapcsolatok mindig lényegtelen szavak kis tüskéiből állnak…”: A Biblia és más régi történetek.
Szeretem az írószobákat (Bertha Bulcsu), de ez a film – bár Gombosszegen készült – keveset mutat meg Nádas Péter személyes világáról. Lauri Anderson csodás dallamai alatt inkább egy természetfilmet látunk, egy rendezett kertet, és egy ember nélküli szobát, félig üres teáscsészével. Egy „tarrbélásan” távolodó embert, s csak a legvégén Nádas arcát. A film (egy beszélgetésből kivágott) filozofikus idézetekből áll:
- Az öregek, ha összejöttek, halkan beszéltek, valakit nem akartak megsérteni.
- A 60-as évek végén tudtam, hogy nincs visszaút. Lebomlási folyamt,
- Mindig az értelmesek mentek el, a hülyék maradtak.
- A demokrácia hozza létre a diktatúrát, a kapitalizmos korlátozza a demokráciát.
- Antropológiai probléma, amivel egyetlen hatalom sem tud semmit kezdeni: az ember megvan-e a plusz nyeresége nélkül? Antropológiai jellemzőnk a felejtés, a tragédiákat el kell felejteni, azután jöhet az emlékezés.
- A kultúra, irodalom ellentétes a birodalmak logikájával. A tudomány: mértéktelen.
- Európa vigasztalja magát a magas művészettel, a másik oldalon viszont ott van a kolonializáció, népirtás…
- A másik ritmusérzéke fontos; szaga, illata, beszédmódja, hallgatása…
- A művészet nem viszi előre a világot.
- A tárgy: béklyó – elajándékozom.
- Az öngyilkosság sokszor foglalkoztat, de nyomtalanul kellene eltűnni.
- A félelemnek van, a szorongásnak nincs tárgya.
- Nincs olyan, hogy valami megírható. Egy változat, egy megközelítés, egy kísérlet, egy vázlat van. Lust zu fabulieren (Th. Mann)
- Együtt futni az őzekkel, ha csak egy pillanatig is.
- Egyébként pedig: az ember sárkányfog-vetemény…
Pedig nagyon érdekes az is, amikor valaki töpreng, ahogy kiváltódnak a gondolatai. Ahogy néz, ahogy gesztikulál. Ahogy a mindennapjairól, az írói létről beszél. Emlékszünk ugye Nagy László utolsó interjújára? Persze lehet, hogy Nádas Péter nem akarta. Szemérmes volt. És a kivágott gondolatokból az világlik ki, hogy boldogtalan. Pedig nagyon sokan szerették.
(R. Kárpáti György Mór, koncepció: Orsós László Jakab, zene: Lauri Anderson – nagy ötlet)
A képet a 2017. évi könyvfesztiválon készítettem.


















