Koncertre ment

Pénteken a 9.10-es IC-vel jöttem Szombathelyről Budapestre. Az ülésen velem szemben egy fiatal fiú ült, s mivel GYSEV-es hátizsákja volt, megszólítottam, vajon vasutas-e. Nem vasutas, tanuló, de a vasútnál szeretne dolgozni, ha sikerül, mozdonyvezetőként. Azután erről beszélgettünk, elmeséltem pár vasutas sztorimat. Ő is sok mindent tudott a vasútról, tudott Szajolról, meg két másik balesetről, amelynek én mondtam meg a helyszínét (Filatorigát, Mende–Sülysáp). Mivel láttam, hogy nagyon érdekli a vasút, javasoltam, olvassa el Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott című könyvét. Ó, én nem olvasok, mondta. Meddig utazol, kérdeztem. Kelenföldig, a koncertre megyek. Szombathelyt elhagyva Móra Ferenc: Négy apának egy leánya című regényébe mélyedtem, és végig olvastam. Ő fejhallgatóval zenét hallgatott és két energiaitalt ivott meg Pestig. 2076-ban lesz annyi idős, mint én. Mire fog visszatekinteni?

Én ma Hegyestetőn így tekintettem vissza.

A Balaton déli partjától néhány kilométerre Somogy csodálatos kincsei rejteznek. Húsvétkor a Somogyvámos melletti Pusztatornyot kerestem föl. A mai falutól távolabb, körülszántva, de egy bejáróutat hagyva középkori gúlasisakkal koronázott téglatorony magasodik. Közelebb érve egy nagyobb, téglából épített középkori templom képe rajzolódik ki, a sajátos „falusi gótika” jegyeit tükrözve. A régészek szerint egy Csopak nevű középkori faluhoz tartozott, talán a keresztes-ispotályos, Szent János-lovagrend (János-vitézek) temploma volt. Ahogy most itt áll magában, büszkén hirdeti egy korábbi Magyarország dicsőségét – hasonlóan a vajdasági Aracs pusztatemplomához vagy a berettyóújfalusi herpályi Csonkatoronyhoz. (A közeli Ádánd mellett ugyancsak található a szántóföld közepén egy téglatorony – a hetyei templom romja.)

Szép regény a mongoljárásról (tatárjárásról). Hogy a magyarok nem bíznak a befogadott kunokban, IV. Béla ugyan óvatosságra int, de Ugron érsek heveskedik, elkezdi üldözni a mongolokat, s végülis a Sajó kőhídjánál (?) a Muhi-pusztán csatát vesztenek; ezután a mongol elpusztít mindent a Dunáig, sőt eljut egészen Esztergomig (ahol a kőfalak mégis megvédik a várost). A megszállt területeken új, keleti rend lép életbe (melyet az árulók – renegátok – támogatnak). IV. Béla megmenekül, az Adriai-tenger partján erőt gyűjt, nyugati segítséget remél. Rövid időre Spalato (Split) Magyarország fővárosa. De mind az osztrákok, mind a németek cserben hagyják (utóbbiak éppen Gergely pápával veszekednek, úgyhogy a pápa sem segít). IV. Béla felkészül egy új Magyarországra, ami a mongolok váratlan kivonulása miatt be is következik…

Mint regény, kicsit túlírt, elég sok terjedelemes mellékes részlettel, sok névvel, nem túl jó dramaturgiával. Az első részben egy kedves bimbózó szerelem Margitka és Vilmos között, azután pedig egyszercsak fertőzésben meghalnak… A kegyetlen mongol pusztítás és társadalmi berendezkedés leírása érdekes, de kérdés, hogy ez mennyiben írói lelemény, hiszen a mongoloknak aligha volt idejük a gazdaság és a társadalom átalakítását megszervezni. És honnan lett volna annyi tolmácsuk?

Mint történelmi rekonstrukció, átélhetővé teszi a nagy tragédiát, folklórvonatkozásai és nyelvi színessége figyelemreméltó.

Erős aktualizációs törekvései ma is erősen érvényesek:

• az ország nemzedékeket elválasztó örvény szélére érkezett, ahol csak vele egykorú s ugyanazon generáció tapasztalatai között fölnőtt emberek összevágó gondolkozása lehet segítségére a végveszedelem elhárításában 71
• Béla király legnagyobb műve: az első igazán magyar udvar, egészséges gyakorlatiasság, kötelességteljesítésre edzett kemény elszántság 74
• Nem csoda, ha a természet kitagadta a gyönyörű tavasz boldog életközösségéből az embert, mert az ember is megtagadta a természetet 245
• Európa vén krokodilus: könnyeket sír, de örömében, hogy végre elvisz minket az ördög 374
• szomorú magyar valóság: hogy mindenkinek igaza volt és senkinek se volt igazaga 375
• most maga Európa, maga a keresztény népközösség vágta arcul a magyarok gyermeki hittel bizakodó királyát 419
• Magyarországot csak erős várral lehet mgtartani 455

Izgalmasak a regény folklórvonatkozásai:

• sárga vihar (veszedelem) – a néphagyományban a betegség, a halál színe, Erdélyben állítólag ismert a sárga gyász
• ártalmas növények: fogcsikorgató fű, boszorkány lova, ördög sarkantyúja, halál kalapja; gyógyító növények:  Szent Lukács papucsa, Arkangyal haja, Szűz Mária csengettyűje, Krisztus urunk keserű pohara, Szent György kardja 367
• táltos-hiedelem: IV. Bélának hat ujja van (később egyet levág): „Önkéntelenül végigsimított homlokán a bal kezével, és most mindenki láthatta rajta azt a babonás hatodik ujjat”, a táltos tulajdonsága a rejtezés. IV. Béla a muhi csatát követően, a csázmai kolostorban elvonul a külvilágtól.
• „a helyettesítő halál”: a muhi csatában a nádor, Tomaj nembeli Dénes, önmagát feláldozva menti meg a király életét
• Csaba királyfi: Az öreg székely táltos Béla királyról úgy beszél, mint Csaba királyfiról.
• Mondótűz: sajátosan székely hagyomány. A székelyek hite szerint a nagy sorsfordító eseményeket, mint a háború, a székelyek védőasszonya, a Fehér Asszony, a Fehér Királynő adja hírül, olyaténképpen, hogy hatalmas tüzeket gyújt. A hosszú, fehér hajjal, fehér szűrben megjelenő alak tűz segítségével értesíti a székelyeket a közelgő veszedelemről.

(Makkai Sándor: Sárga vihar (1934). Kriterion, Bukarest—Kolozsvár, 2000. 484 old.)

Úgy vélem, hogy Makkai könyve ha nem is hibátlan, de üzenetét tekintve (a magyarok elbizakodottsága, az összefogás hiánya, a nyugat érdektelensége, új haza szervezése) dramaturgiailag jobb és talán filmnek is alkalmasabb lett volna, mint az elkészült: 1242 – A Nyugat kapujában (magyar film, 2025), melyben a kegyetlen pusztítás ténye halovánnyá szelidül.

Antropológiai pesszimizmus. Nincs katarzis. Jó olvasni, de nem tesz hozzánk. Körkörös fejezetek: I-től VI-ig és VI-tól I-ig. Messiásvárás (várás Irimiásra). Irimiás eljövetele: a Kánaán (mintagazdaság) ígérete, a várakozók átverése.  Felhagyott telep, bennragadt emberek, eső, sár, várakozás. Eljön Irimiás, szétszórja őket, közben kiderül, hogy külső-belső megfigyelés alatt állnak, no és? Szép mondatai vannak, jó a táj és az emberi rezdülések leírásai (belső és külső sivárság), de nincs cselekmény (talán csak Estikéé, mely kellően motiválatlan és értelmetlen szörnyűség); csak cselekvésképtelenség, lelassult idő és végtelen vontatottság:

• feltámadt romlás, tömött sötét, baljós és alattomos bomlás, ember utáni állapot, céltalan és értelmetlen élet, bibliai idők, apokalipszis, nyirkos csönd, alattomos pirkadati lélekharang, szívós, emésztő pusztulás, keserű ébredés, gyászos keserűség, elszomorító gyorsasággal hanyatló színvonal, elveszett ember: Minden üresen és értelmetlenül működik (261)

A regényen túl annyit tehetünk hozzá, hogy az átverés és Estike halálának helyszíne, a romos, pusztuló Wenckheim-kastély ma teljes egészében pompázik… (Magvető, 2025. 328 old.)

***

Kérdés, hogy mi lesz a tagadás, pesszimizmus eredménye? A Sátántangó egy irodalmi életút kezdete. Krasznahorkai legutóbbi megnyilvánulása, mely szerint „Magyarország bolondokháza”, nagy vihart kavart. Persze lehet így is nézni. Csak az a gond, hogy a nagyvilág még inkább tűnik „bolondokházának”, ha már antropológiai pesszimizmusról van szó. S ebben igen kicsi felelősségünk van nekünk, magyaroknak.

Sajátos, új élmény számomra a közvetlen keresztény musical: a Quo vadis, jogosan a Keresztény Színházi Fesztiválon. Sienkiewicz regénye nyomán jól komponált dalokkal, rövid párbeszédekkel idézik meg a Római Birodalmat, Nérót, a keresztényüldözést, és a szeretet üzenetének döntő hatását. Bár a szándék nemes, nekem túl direkt, a dalok muzikálisak, fülbemászóak, de az ének sokszor túl éles, viszont a koreográfia, a tánc, az öltözet, a díszlet viszont zseniális. Láthatóan korsztálytól függetlenül mindenkinek nagyon tetszik. Nekem kicsit más a színházi ízlésem, de azért jó volt látni, hogy mekkora igény van a szeretet parancsa ennyire direkt kimondásának. (Pécsváradi Zoltán–Szemenyei Jánols–Vizeli Csaba, díszlet, rendező: Vizeli Csaba, koreográfia: Sándor Dávid, Sinkó Réka, Új Színház, 2026. márc. 30.)

Márciusra terveztünk egy szűkkörű összejövetelt, volt ELTE-sek, természetesen Nádasdy Ádámmal, áttettük áprilisra – de Ádám ma örökre elment.

Közvetve nekem is tanárom volt: 1979-ben és 1980-ban a nyírségi kötelező egyetemi almaszedésen ő volt a kísérőtanár. Életünk párhuzamosan futott a nyelvművelés kapcsán. Én igyekeztem megújítva továbbvinni a Lőrincze-vonalat, ő pedig elkezdett más módon, közérthetően beszélni a nyelvről. Ugyanarról, szinte ugyanúgy, talán ő több tárgyilagossággal, és távolságtartással. Egyszer azt mondtam neki, te aki nem fogadod el a nyelvművelést, ugyanúgy nyelvművelő vagy. Emlékezetesek voltak beszélgetéseink az Ibolyában, a Bástyában. Három közös nyilvános, vitának szánt, de annak semmiképpen nem tekinthető szereplésünk volt Szigligeten, a FISZ-táborban, egyszer a Nyelvtudományi Intézetben, és egyszer a Magyaróra vagy nyelvésztáborban Sátoraljaújhelyen. Éveken át rendszeresen szerepelt a rádió Tetten ért szavak című műsorában, rövid, ötperces, kérésemre több hangra komponált írásait gondosan sorszámozva hozta (megkeresem egyszer a kéziratokat, hogy dokumentáljuk az utókornak).

Egy nyelvi „vita” Szigligeten

Magyaróra-tábor (kirándulás Kazinczy nyomán Alsóregmecre, 2017)

Amikor javában dúlt a nyelvészek nyelvművelésellenes háborúja, össze akartak bennünket ugrasztani, de nem sikerült. Ádám írt egy okos és ironikus cikket: Rovarirtóval a szavak erdejében – arra utalt, hogy a nyelvművelők egyes szavakat kipécéznek és ki akarják iktatni (irtani). A fesztült légkörben meghívtak a Nyelvtudományi Intézetbe, (hallgatóim tanácsára) én egy szúnyogirtót vettem elő, mint a nyelvművelők fegyverét, természetesen nem fújtam le senkit és semmit, rögtön mindenki feloldódott.

Nyilván sok mindenben nem értettünk egyet (én inkább hangsúlyokban éreztem a különbséget), de vele mindig lehetett értelmesen és együttműködve beszélgetni, levelezni. Nagyon nagyra tartottam műveltségét, kedvelem verseit és novelláit, fordításait,m nemrég is örömmel vettem meg nyelvművelőnek is nevezhető nyelvi írásait tartalmazó Szmoking és bermuda című vaskos könyvét, most akartam vele dedikáltatni. Sokat tett a melegek elleni ellenérzés feloldásáért, neki is köszönhető, hogy a mai Magyarországon jóval kisebb a velük szembeni türelmetlenség.

Találkoztunk a Nemzeti Színházban is, amikor az ő Shakespeare-fordítását vitték színre. Összefutottunk a Leonard Cohen koncert után: Nagyon jó az öreg! mondta, amikor sodródtunk a tömegben. Utoljára a 6-os villamoson találkoztam vele. Ment végig a villamoson, nagyon le volt fogyva, átadtam a helyem, elfogadta és ironikusan megjegyezte: Azért adod át, mert öreg vagyok… Nem nagyon tudtam mit makogni erre. De három megállónyit ismét jóízűen beszélgettünk. Ő mindig, mindenkivel tudott kedvesen, okosan, jóízűen beszélgetni.

Azt hiszem, az utolsó olyan nyelvész volt, akit okossága és kedvessége okán mindenki szeretett. Isten veled, Ádám!

1850 újjászerveződik a Nemzeti Színház, nincs pénz, nincsenek zenészek, Erkel a nemzeti opera megteremtésén fáradozik, Egressy Béni, Szigligeti Ede támogatják, szerződtetik a francia operaénekest, La Grange-t, akit – bár távolról indulnak – elbűvöl Erkel egyénisége és a Nemzeti légkörében pillanatok alatt magyarrá válik, akárcsak Jókai Ankerschmidtje (Az új földesúr). Megkapó jelenet, amikor a magyarok Haynay rémtetteit mesélik, a francia énekesnő csak annyit mond, ezek a múlt árnyai – a magyarok egy emberként állnak ellent: de ezek az árnyak a mi apáink, testvéreink… Szövődhetne szerelem, Erkel külföldre is mehetne, mint Liszt, de otthon a feleség, Adél és hat gyerek várja… Karrier és hűség, hazaszeretet; miközben Haynau árnya is felbukkan, akit éppen most ment fel a császár. (Haynau Szatmárban vett magának földet… halálát rémtörténet övezi.) Fölemelő darab a hűségről, kitartásról, a zseniális művész vívódásáról. Kiss József drámája saját rendezésében, pontos dramaturgiával (Orosz-Bogdán Noémi, Pálfi Zsófia), nagyszerű ötlet az élő zenekar és operarészlet (Széles Flóra), valamint nagyon hiteles Erkel szerepében Jánosi Dávid. (Új Színház, ma.)

Bátor vállalkozás, nekem egy kicsit nosztalgia, hiszen tanultam marxista dialektikus és történelmi materializmust, az egyetemen már vitatkoztunk is róla, vizsgáztam belőle, azután jött a rendszerváltozás, és ment az egész a süllyesztőbe, kicsit sajnáltam a marxista-leninista tanszékek oktatóit, akiknek gyorsan át kellett nyergelniük filozófiára, vallástörténetre és még ki tudja mire. Történelmi tanulságnak nem volt haszontalan.

Hogy ebből színpadi játék legyen, nehéz elképzelni. Én úgy képzeltem, hogy vannak a marxi mondatok (aforizmák) termelési eszközről, módról, kizsákmányolásról, a munkásosztály történelmi szerepéről… De nem egészen ez lett. Először is egy kis Agón-utánérzéssel egy bírósági tárgyalásba lett ágyazva Marx és Engels, no meg, hogy teljes legyen a névsor, Lenin, Sztálin és a kicsit Rákosi is, de itt-ott felbukkantak más marxista vezetők is, akiknek a számláján (ha jól láttam) 100 millió ember halála van.

A bírósági tárgyalás jó dramaturgiai alap (az Agón is erre épül), bár azután a közel négyórás előadás elágazik mindenfelé; sok remek jelenettel, vízióval, színpadi effekttel, rengeteg alázenével, sokféle szólamban (olykor nem is tudjuk, hogy ki beszél). A fő vonal főleg a második részben bontakozik ki: Marx élete, ellentmondásos személyisége. A darab leginkább arra fut ki, hogy a marxizmus eltorzítása hogy vezetett a sztálinizmushoz és a fasizmushoz, ahogy József Attila mondja találóan: a „fasiszta diktatúrákhoz”. Mindazonáltal a darab nagyon széttartó, rendkívül tág asszociációkat hoz be, a többségét nem is értjük. Például egy nagyon erős jelenet a tiarában megjelenő aranyborjú, mintha a kereszténység és a kapitalizmus tragikus együttes jelképe lenne (de lehet, hogy nem az). Két további kiemelkedő jelenet: Hitler őrjöngése (Fehér László) és egy mai diák – kicsit hosszú – monológja a görcsökről, a megszólalásról, megnemszólalásról, a cselekvésről és cselekvéstelenségről, az irány- és értékvesztésről (Ficsor Milán e. h.). Számos további mulatságos áthallás oldja a feszültséget (Engels, aki mestere, tanítója ellen fordul; bejön a sávos személyi jövedelemadó, adókezdvezmény; a bíró asztalán lévő nem marxi, hanem jelenkori bírósági akták – szívesen hozzátennék még néhányat), vagy az a poén: Sztálin kérdezi: hol a csizmám, a válasz: a szoborparkban… Az a poén pedig a mi egyetemista világunkból is megvolt, hogy Marx Töke. Nekem hiányzott egy erősebb dramaturgiai vonal. (Nemzeti Színház, r. Vidnyánszky Attila, bemutató, 2026. márc. 27.)

Egy burmai (mianmari) utazás, még a katonai diktatúrában, azután jött a demokrácia, majd újra minden vissza. „Van egy Nobel-díjasunk, aki demokráciát szeretne” 116;  Rangoon (Yangoon), Bagan, Mandalay (fából épült palota, mert állandóan költöztették), Inle-tó (lábevezős halászok) tenger… Sz. Benedek István útirajzában minden fölelevenedik:  Tarts mindig Keletnek 124; Márai Sándor: Istenek nyomában: „S ha sokáig jár az ember Keleten, végül  nem tudja, nem-e ők a boldogabbak, akik mindabból, ami nekünk ideát súlyos és az életünkbe vágó, hatalmi, világnézeti konfliktus, már régen nem csinálnak problémát, mert sorsukat visszaadták Isten kezébe, s ők magunk már nem tehetnek hozzá semmit.” 69

(A képre kattintva kinyílik az óriási bagani sztúpamező)

Szokások: fekete, piros fog: Vietnám, Laosz; nyaknyújtó rézkarika: Laosz, Thaiföld, Vietnám, Burma; rücskös kenőcs, tanaka (fehér arcfestés): Burma; a köpködés az egészség jele 30; Viselet: longji, longdzsi, loncsi (arab-török szó, a magyarba: loncsos) – nemzeti viselet, elméretezett szoknya (mintha törülközőt csavart volna maga köré); különlegesség: pirított rizsföldi patkány

Mezítláb: ne járj mezítláb a bozótban vagy a mezőn, mert soha elmúlni nem akaró sebek lyukadnak a lábadra; mezítláb vagy zokniban: magvak beeszik magukat a bőr alá (Burma után három évig kezelték a bőrgyógyászaton a talpamat)

Burma: 130 nép; a hét napjai után nevezik el a gyerekeket, névcserélgetés; mindenki figyel mindenkit; angol beszéd összeköt: mindenki úgy ejti a szavakat, ahogyan leírva látta 57; A jel fontos, nem szavak. A pantomim lényegesebb, mint a beszélő darab. Az számít, amit mutatsz, nem amit mondasz vagy amit érzel. 93; a válasz mindig mosolygós igen 141; birmánok, arakánok, khmerek, monok, wa(k);  az autóutat nők javítják kőkorszakbeli eszközökkel 128, viszont fiú táncolja a nő szerepét (pénzt akar keresni).

Szúpa: minden csúcson sztúpa (minden este minden sztúpánál összegyűlnek)

Kolostor: Burma: a világ legbuddhistább országa, a kolostorok világa; kolostor: árvaház, munkanélküli központ, night club, csodatevő hely, macskák kolostora; 300 e szerzetes és 500 e katona; útonálló pénzgyűjtő szerzetesek: kolostoralapításra gyűjtenek; templom előtt árulják az elengedni való madarakat 140; Ezer szerzetes eszik itt egyszerre, napjában egyszer 191

(„Halmozás”): Nyugtalanság fog el, ha emberi alkotásokat látok, amiket újra birtokába vett a természet… 11; Mrauk: bozóttól benőtt romváros 137; Ezer Buddha barlangja; a többezer szép: Agyaghadsereg, Prowance-ban ezer hajdani katedrális romja, Szíria, Oszlopos Simeon templománál félezer ókori falu romja; Buddha szobrait aranylapocskákkal borítják; Bagan (Pagan): a piramis tetejére kerül a templom; vörös templomok; „szépségük abban rejlik, hogy romok, és abban, hogy számuk végtelen. Elég néhányat végigjárnod, és rájössz, formáik ismétlődnek, és a templomok csak annyira funkcionálisak, mint a piramisok… alig néhányuk járható belülről is. Kőkupacok.” 138

Pálmaliget, pálmaszörp, pálmabor, pálmapálinka, pálmacukorka (ízetlen a pálinka; a cukorkától meg heves hasmenés)

És a nyelvről: a magyar nyelv kábítószer… a legnagyobb luxus az önzetlen emberi kapcsolat, toldjam hozzá, hogy a sajátjaid, az anyanyelved iránti kiállás is 6; Én is ide jutok? – faggattam annak idején a moldvai dombokat. – Mindenki ide jut, aki nyelvében egyedül marad…” 151; Franciaországban egykor a vonaton kiírva: Bretonul beszélni és köpködni tilos! 176

(Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009. 216 old.)

Problémás a nyelvi norma? Persze, hogy az. Ha egy olyan egyszerű dolog (norma) is gond, minthogy a szűk gyalogjárdán jobb oldalon haladunk, és elengedjük a másikat; ha ketten vagyunk, libasorba fejlődünk; nem álljuk el az utat, a gyerekkocsit sem toljuk a járda közepén, hogy másnak ne jusson hely; és nem használunk ott „mikromobilitási” eszközöket, kerékpárt, elektromos rollert, na ja, miért ne, ha nincs szabály, nincs norma, úgysem szólnak, egyébként is. Legföljebb mint a Vörös Rébék a keskeny pallón, aki általment és elröpült.

És ugyanez az uszodában: úsznak, úszigálnak, uszkorálnak, lubickolnak a Paskál úszómedencéjében (ma is éppen), szemben az árral és a menettel, meg átlósan is, középen, szembeúszva,  de soha nem jobbra tartva, hogy más is elférjen.

És jönnek a bólogatók, billegetők, cikázók, cikkcakkozók, össze-vissza uszigálók, levegőt nyelők és vizet köpők, kacsázók, bálnázók, pacskolók, gyaloglók, taposók, kapaszkodók, ficánkolók, le-föl bukók, vízalatti szörnyek, meg akik szántják a vizet, pillangóznak mint egy szárnyashajó, és ellentétük, a lebegők, lebbegetők, libicelők, a víz színén bukálók és ringók, a felszínen lebickélők, középtájon labuckolók, és lobácsolók, a mélyben lubucskolók, az eveckélők és a sodródók, a még csak kalimpálók, no nem a zurbolók, zabakolók és csubukolók. Mindez mellben, gyorsban, pillangóban, háton és kutyában…