Utazás a Balatonom körül. Irodalmi palackposta

„A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövőre. Se mérnök, se tudós, se állatbúvár azt igazán felismerni sohase lesz képes. Utazó kell ahhoz, aki egyúttal költő és történetíró s azonkívül erdélyi ember. Csak túladunai ember kell közibük egy vagy kettő, aki a költőnek, a történetírónak s az erdélyi embernek az utat megmutassa.” írja Eötvös Károly egy 1875-ös balatoni utazásról 1900-ban – éppen 225 éve. A második, jelenkori balatoni utazás (műfaji megjelölése: irodalmi palackposta) megszervezői megfogadták a tanácsot. Három erdélyi szerzőt is fölkértek (Tompa Andrea, Vida Gábor, Ugron Zsolna), és a szerzők között van túladunai, azaz dunántúli is. A bevezető tanulmányt Nyáry Krisztián írta (Készülünk az utazásra, avagy előszó), felidézve a tó mai arculatának és hangulatának megszületését. Kevesen tudják, hogy a tavat párszor majdnem lecsapolták (azt se tudtuk eddig, hogy a déli vasút miatt 95 centiméterrel csökkentették a vízszintet). Szerencsére a tihanyi bencések megtisztították és vonzóvá tették a balatonfüredi savanyúvizes forrásokat, így lökést adtak a fürdőkultúrának. A Balaton szellemi honfoglalásában nagy szerepe volt Kazinczynak azzal, hogy „magyar tengernek” nevezte el. Egykor a lecsapolás vagy fürdőkultúra volt a kérdés, ma a beépítés és/vagy környezetvédelem.

A táj öröktől fogva létezik, jelentést az ember ad neki: „kitalálja a tájat”. Eötvös Károly munkája lírai útleírás, sokféle betétműfajjal, leginkább anekdotákkal. Az Eötvös Károlyt követő jelen munka két jellemző szövegtípust foglal magába: az útleíró-mesélő-esszéisztikus prózát, valamint a szigorúbb szerkezetű elbeszélést, novellát, amelyben külön egységet képeznek a történeti rekonstrukciók. Az útleíró-mesélő-esszéisztikus prózába sorolom Tompa Andrea írását a nemzet színészének füredi fellépéséről (bár a fikciós elemek miatt akár a másik csoportba is tartozhatnak), Parti Nagy Lajos laza asszociációs gondolatfutamát, Vida Gábor mélyen szántó filozofikus töprengését, Háy János „ötvenévnyi” emlékezését, Fehér Béla Keszthely-környéki motoros-kutyás utazását. Az elbeszélés vagy novella szigorúbb irodalmi műfajába illeszkedik Benedek Ágota akarattyai sztorija (bár a csattanó azért nem csattan akkorát), Cserháti Éva izgalmas, feszes kriminovelláját (melynek stílusa nekem Jókait idézi), Ugron Zsolna dramaturgiailag nem eléggé célra tartó hegyi történetét, Szabó Borbála modern stílusú, feszes novelláját egy kevéssé ismert világról, Bíró Zsombor Aurél feszültségekkel teli szürrealisztikus és Harag Anita álomlogikájú novelláját. A történeti rekonstrukcióba sorolható Cserna Szabó András Karinthy-zsánertörténete, Szécsi Noémi Jókai hölgykoszorújának felidézése, valamint Horváth Viktor 19. és 16. századi egybejátszott történelmi panoptikuma. (Felelős szerkesztő: Szederkényi Olga. Corvina, Budapest, 2025. 288 oldal)

(Folytatás egy irodalmi folyóiratban.)

„Érts szót a renddel. / A part csak angolul rész. / Magyarul tenger” (Filológia). Töröm a fejem, hogy a magyarban a part miért tenger. Talán azért, mert az anyanyelvben (mások szerint általában a magyar nyelvben) az asszociációk jóval nagyobb számban, „tengernyi” mennyiségben nyílnak meg előttünk. Egy korábbi Halmai-versből is visszhangzik: „fénylő / tenger víztelen parton” (Napba öltözött asszonynak). De talán Az egypartú folyó tanmeséje lehet a válasz:

• A tanítványok kérték, mesélje el az egypartú folyó legendáját. – A vak vándornak minden folyó egypartú – mondta a mester. – A megvilágosodottnak is – tette hozzá később. (Az egypartú folyó, 2023)

Ha pedig egypartú, akkor bizony akár tenger, óceán is lehet. De az is lehet, hogy az első Hamvai-kötetből előjövő, a nézőpontváltásra utaló sor a válasz: „„Hajónak part, partnak hajó?” / attól függ, ki, hogy ki akarja” (Neki mondom)

Kedvenc soraim:

• Lehántja az ember is / a sötétet magáról. / De ő a sötét, és a fényt hántotta le (Dűnékből álmot)
• Kezdetben volt az igen (Elfogadás)
• De az öröm katedrálisai / felépülnek mégis (Az öröm katedrálisai)
• A valóság szóföldte csúcsain (Fényeskedő)
• A hagyomány felszámolása / a hagyomány része (Djeva)
• Szavak Patyomkin-falvaiba húzódunk / a valóság robaja elől (A beszéd művészete)
• Egyedül veled vagyok egyetlen (Regulák)
• Megszólíttatunk, megérintetünk. / Ott kezdődik, hol állsz, a végtelen. (Mérték)
• Megszégyenül a reményben a rossz. / Mert rész szerint vagyunk katholikosz (Peregrinus)
• Anyanyelved is / azért van, hogy kimondhasd / az egyetemest  (Egy nemzeti ünnepre – katholikosz kiáltvány)
• Daltól gyógyul, ha fáj a nyelv (Györgyöt a sárkány)
• Tudod, a világ ölelésből készül (Az angyal megtér minden pillanatban)
• Csak találom a szót, s továbbadom… Csak megtalál és továbbad a szó (Átabota)

(Részlet egy ma született hosszabb írásból: Egyetemes, bibliai úton. Halmai Tamás: Hány érintésből születik egy ország? Versek helyett versek. (Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp., 2025).

A parabola vagy példázat ősi műfaj, alaphelyzetekre bontja le az összetettet, hogy könnyebben áttekinthessük, s ha jó a példázat, kiderül, hogy már az alaphelyzet is tele van ellentmondásokkal. Az Itt érzem magam otthon film címe önmagában ironikus, a film groteszk, szatirikus rémfilm (thriller). Elrabolnak egy lányt, belekényszerítenek egy másik szerepbe, lassan kibomlik a torz család, majd haloványan a még tágabb környezet, a világ; túlélni kell, ehhez alkalmazodni, és ha sikerül, megszabadulni vagy legyőzni őket. Megszabadulni, vagy belemenni, betagozódni.

Először borzongtam, nem akartam látni, hogy embereket megaláznak, gyötörnek, megtörnek; de a film első, kicsit vontatott harmada után kíváncsi lettem, mi a csuda ez az egész? A diktatúra, annak természetrajza, gondoltam rögtön. Van egy uralkodó (Papa), aki titokzatos erejével maga alá gyűr mindenkit. De később kiderül, hogy van választás: vagy a külső, bizonytalan, rideg (hajléktalan) lét, vagy a „család”, ahol a szolgai megfeleléssel elérhető valamiféle biztonság. És itt van a példázat lényege: minden ember akarja a szabadságot és a biztonságot is. Ezekből kinek-kinek különböző mennyiség adatik. A hiány, a bizonytalanság és az ebből adódó félelem az, ami az embert fogva tartja, és menekülőutak, egyéni megoldások elé állítja. A „család” eltorzult személyiségek menedéke, a a Ritából lett Szilvi ezt kiismeri. Gyakorlatilag mindenki az uralkodó Papa teremtménye, ő írja a szerepeket, mint a színházban. Ez a világ emberi szempontból élhetetlen, de legalább biztonságos. Kinn tűzvész és gyilkosság, idebenn, a zárva tartott lakásajtó, az elfüggönyzött ablakok mögött védelem: melynek visszatérő képi eleme a nagy étkezőasztalnál a fegyelmezett étkezés.

Csiklandó érzés a hatalomnak bemutatni. Kivel azonosítható a Papa, miért követik egyesek teljes önfeladással. Zaklató érzés, hogy bár tiltakozunk ellene minden porcikánkkal, de a külső, szabad világ sem vonzó: kietlen utcák, rideg betonépületek, felgyújtott autó, munkanélküliség, éhezés. Mit tehet az ember? Könnyen kimondjuk, hogy legyél bátor, vállald önmagad, de tudjuk, hogy erre a többségnek nincs esélye, tudása, a legerősebb az „élni kell” parancsa (Talpalatnyi föld), marad az igazodás, a behódolás, esetleg a teljes személyiségvesztés (amire könyörtelenül rámutat ez a példázat). És mi vajon hol vagyunk ezen a skálán? Valószínűleg mindenki ide-oda csúszkál, vagy már nyakig benne van, hiszen „mindenki szem a láncban”.

Elsőre könnyű azt keresni és állítani, hogy a film mennyiben aktuálisan rendszerkritikus. Hogy beolvas az aktuális hatalomnak. Nincs így. Hiszen a történet végén az igazodásból, a hatalom hibáinak felismeréséből belső lázadás történik (Rita-Szilvi lázadása), a hatalom (Papa) egy pillanat alatt omlik össze, és helyére lép rögvest a belső ellenálló… Vagyis: minden ugyanúgy folytatódik (…a történelmet ismerve, de az már egy másik film, mondjuk a mi nagy közös filmünk).

Sokáig kell még boncolgatni ezt a tantörténetet, hozzá viszonyítva önmagunkat, ahogy Sánta Ferenc Az ötödik pecsétjét, Hajnóczy Péter Jézus menyasszonyát, Krasznahorkai komor világát; vagy mondjuk Pasolini Teorémáját. Jó, ha töprengünk, és antropológiailag, lélektanilag, empatikusan, kulturálisan mélyebben magunkba ásunk. (Forgatókönyv: Veres Attila, rendező: Holtai Gábor, magyar film, 125 perc, 2025.)

Már korábban megszületett bennem az érzés, hogy a Földön egy nagy egység vagyunk: növények, állatok, emberek. Kutyát, macskát sohasem bántottam. Embert valószínűleg igen, de öncélúan soha; a gyötrésnek, kínázásnak minden változata idegen tőlem. Korábban azonban még nem volt fenntartásom, ha a hangyákat le kellett fújni a lakásban, ma már van. A kaszáspókot már megtűröm a lakásban, a „csúnyábbakat” kitessékelem, ahogy az imént is tettem, de soha nem ölöm meg.  És ha véletlenül rálépek egy csigára, már nekem is fáj, és órákig érzem a lelkiismeret-furdalást. Elpusztítottam egy életet. És ezt nem szabad. A Werckmeister harmóniákban mondja Valuska, amikor a vásári bemutatóra szánt ronda bálnát mutogatják: ő is Istenke teremtménye. Talán innen jön a rajtam egyre jobban eluralkodó kímélet, vagy még inkább: szeretet. Nem bántunk senkit (semmit), különös tekintettel nem azokat, akik nem tudnak védekezni. Ez is régi érzelem bennem: mindig az alullélők, a szenvedők mellé állok. (Vajon ezért lettem néprajzkutató is? És vajon ezért foglalkozom az „alacsonyabb” nyelvi regiszterekkel?)ú

Mindezek még régebben formálódó gondolataim. Amikor először jutottam el Indiába (2006), valamit megéreztem. Mintha már régóta bennem lévő érzelmek most igazolást nyernének. Eddig ötször jártam Indiában. Keresztül-kasul utazgattam (főleg vonattal). Megismertem az indiai vallásokat, például a dzsainizmust is. A dzsainisták (világi emberek) minden élőlényt kímélnek. Olvastam, hogy egy dzsainista szemész szinte belebetegedett, amikor a szeme láttára agyoncsaptak egy svábbogarat. Azt mondta: Hogy tehetted, lehet, hogy ő a nagyapám.

Persze én nem vagyok és nem is leszek dzsainista. Ahogy nem vagyok buddhista, hinduista, és még sok más sem. A hagyományainkat, közte a vallásunkat nem cserélgetjük úgy mint az alsónadrágot, vagy éppen az autóinkat. Az vagyok, aminek itt születtem, aminek szüleim neveltek, és ezt – ebben már biztos vagyok – soha nem fogom föladni. És úgy érzem, hogy abba, amibe a szüleim, valamint a környezetem, a Kárpát-medence nevelt, az tökéletes összhangban van a világ nagy vallásainak gondolataival, de főleg a Kelettel. Talán ezért szerelmesedtem bele Indiába, bár elsőként ez volt a legriasztóbb ország, amelyet valaha meglátogattam.

Van tehát az életút, amiben vagy durvulunk, vagy finomodunk, és vannak az utazások, amelyek vagy fölismerések, vagy tökéletesen értelmetlen cselekvések.

Szent Erzsébet mint kisleány pár éve felbukkant a Nemzeti Színház új Bánk bánjának végén – sejteni lehetett, hogy ezzel a rendező továbbgondolásra tartja érdemesnek a drámát. Zsuffa Tünde regényében ez megtörténik: Szent Erzsébet tartalmas, csodálatos és rövid életéről szól, akit kisgyermekként Türingiába küldtek a dinasztiális kapcsolatokat erősítendő. A regényből musical lett, amelyet most az Erkel Színházban láthattunk. Óriási produkció, gazdag szereposztással, énekkel, ének- és tánckarral, gyorsan pergő jelenetekkel. Szent Erzsébet élete önmagában is szó szerint csodás (csodákkal teli), de ez nem lenne elegendő a katarzishoz; sorsa, elszakadás a családtól, az idegen környezetbe való beilleszkedés, az idegen környezet folyamatos ellenérzése, majd személyének kirekesztése valódi drámát jelent – voltaképpen egy fordított Bánk bán-t kapunk: ahogy a magyar királyi közeg nem fogadta be Gertrudist, ugyanígy – bár más hangsúlyokkal – a rokonszenves, szeretni való Erzsébetet is kitaszítja a türingiai királyi udvar. A musical magával ragadó, a koreográfia színvonalas (csúcs a botos tánc), a zene dinamikus, olykor érzelmes, kétezer iskolással néztem az előadást, mindenki élvezte, és most láttam először, hogy a hosszú taps közben többen fölemelték a kezüket és szívecskét formáltak a ujjaikkal (új szemiotikai jelenség). (Szikora Róbert–Lezsák Sándor–Zsuffa Tünde: Az ég tartja a földet – Erzsébet, a szerelem szentje. R. Cseke Péter, Kecskeméti Nemzeti Színház előadás az Erkelben, ma.) Zsuffa Tünde bevezető szavai mindenkit szépen ráhangoltak az előadásra.

Mi a történelmi hitelesség? Mikor ezernyi egyéni nézőpont van. Az oral historyban törvényszerűen megjelenik a jelen. Mikor a történészek is gyakran mondják: Újra kell írni a történelmet. Mennyiben lehet és kell utánozni az eredeti atmosztférát? Van rendező, aki tudatosan vág hibát a filmbe, hogy hitelesebb legyen. Fontos az érzelmi azonosulás, esetleg a lírai megközelítés (megemelés).  Mózes Gergely doktori értekezése és részben fikciós dokumentumfilmje kapcsán (A múlt megjelenítésének lehetőségei a történelmi dokumentumfilmben) végülis Arany János és József Attila kicsit egybecsengő sorai jutottak eszembe: „Nem a való hát: annak égi mássa Lesz, amitől függ az ének varázsa…” és „az igazat mondd, ne csak a valódit”, valamint visszacseng a sikeresen szereplő doktorandusz egy mondata: „Mindig lehet a jót választani”.

A képen balról haladva a doktori védési bizottság tagjai: Brandenburg Ádám, Stőhr Lóránt, Balázs Géza, Buglya Sándor, Kékesi Attila, Almási Tamás (egészen hátul), Mózes Gergely, Monory-Mész András (valamint családtagok, barátok).

Egykori tanítványom, később kulturális antropológus szerzőtársam, Terdikné Takács Szilvia ötlete volt – egy hosszú erdélyi autóút során -, hogy – Kosztolányi ötletét folytatva – ki kellene választani a legszebb magyar településneveket. Ősszel nekiálltunk, internetes szavazást indítottunk, melynek következtében többször leállt a szerverünk, és 2026. március 31-én 3,3 millió szavazattal (ennyivel Magyarországon kormányt lehet váltani) kiválasztódott 40 településnév. És ma, pünkösdvasárnap, a szentendrei skanzenben átadtuk az okleveleket (három erdélyi településnek személyesen vittük el áprilisban). Utána a kisbodaki pajtában mondtuk el nyelvészi-nyelvesztétikai tapasztalatainkat, majd pedig Szilvia településnév-játéka következett. A 40 településhez 40-40 haikut írt kérésünkre Fellinger Károly és Halmai Tamás. A verseket, valamint a települések listáját, nevük színes etimológiáját tartalmazza a Legszebb településneveink kötetünk. Nem mi mondtuk (de gondoltuk), hogy ebből mozgalom, hálózat lesz – a legszebb nevű települések mostantól szorosabb kapcsolatba lépnek, és évente találkoznak.

Pusztán a nyelvezetéért is érdemes elolvasni. Ízes alföldi, paraszti beszéd, Tamási Áronra is emlékeztető furfangos szófordulatokkal; a történetet pedig rendkívül modernnek vélem, hiszen többszintű, egymásba fonodó történet egy megrendelt regény nehézkes megszületéséről, a valós esemény és figurák rekonstrukciójáról, egyúttal az írónak a írás közben támadt érzelmeiről (idős férfi fiatal lány iránti vonzalma) szól, a végső megbékéltség, megnyugvás kimenetelével. A cím rejtélyes és titkot sejt, de végül kiderül, hogy azért mégsem az: a kedves postáskisasszony varázsolja el az idősebb falusi férfiakat (valamint a vendéglént ott tartózkodó írót). Vajon tud-e még így írni egy mai író? (Szépirodalmi, 1955)

• Az írásról: Az írói álmok ugyan szívósak, mint a vakmacskakölykök; nem elég őket eltemetni, hanem meg is kell rajtuk gázolni a földet 17, negyven éven alul nem is volna szabad regényt írni 22, Magyar Gogoly már volt, magyar Anatole France már van, én leszek a magyar Knut Hamsun 33, Laikus embernek nincs arról fogalma, hogy mennyit gyötrődik a lelkiismeretes regényíró, míg a szülötteinek a fejcéduláját kitölti 100, Az alkotásnak ebben a stádiumában már magától nő a vetés 138, nem én vezetem az alakjaimat, hanem ők visznek engem 168, a halál eltörlése mégsem a regényírók hivatása 199, az élet utánozza a regényeket… victorhugói esztétika: líra, mese, riport… 283
• Emlékezés: az emlékek vízinövények, amelyek könnyekből élnek 55
• Szeretet: Azt hiszem, mindenkibe szorult valami szeretet és azt el kell használni, az már mindegy, hogy mire. Az egyik ember asszonyt öltöztet bele, a másik kutyát hízlal vele, a harmadik virágot nevel belőle, én erre a gyerekre terítettem rá 109, Milyen furcsa, hogy lecsukott szem kell a boldogsághoz 245
• A mesteri költőiségről egyetlen mondat: (egy halott emberen)  néhány ragyogó zöld légy szimbolizálta rajta az élet folytonosságát, akiket a természet azért öltöztetett csillogó ruhába, hogy legyen dicsőségük az elhagyott halottaknak is 276

Summa: Mi változott meg az életemben? Ami a legtöbbet ér benne, a könny és mosoly, azt megadják az emlékek is. Aztán, hogy egyedül maradtam a bodhifa alatt? Azt hiszem, egyedül voltam eddig is s félek, hogy minden, ami lélek, mindig és mindenütt egyedül van, a csillagok alatt és a csillagok felett s a magányosságnak ez a fájdalmas érzése és sóvárgás az elérhetetlen társlélek után teszi örökkévalóvá a lelket 286—287 És most hajts, kocsis, ne kímélj se lovat, se hintót, csak a füzesnél lassíts egy kicsit, hogy egy fohászt gondolhassunk el a meghaltak lelki üdvéért! … hajts végig a hídon, amelyiken egy este szép álmok féderes hintóján jött át az az öreg fiatal úr, aki most, noha kibukott az álomhintóból, mégis mint megfiatalodott öreg úr tér haza, hogy magános szobája ablakából fátyolos, de mosolygó szemmel nézdegéljen a világba. Vagy talán ez is csak képzelődés, s a hidak nemcsak elválasztanak, hanem össze is kötnek s a szappanbuborékokat eregető kis fiukban épp úgy benne vannak az öreg urak, mint az öreg urak lelkének legbelső szobájában mindig van egy szappanbuborékkal játszadozó kis gyerek? 301

Ma a Müpában: Budapesti Fesztiválzenekar, vezényel Fischer Iván. A délutáni előadás (matiné) sajátossága, hogy a karmester rövid magyarázatokat fűz a darabokhoz: Schumannál a 3. Esz-dúr, Rajnai szimfónia szinte minden tételénél: hogy lelkesedés, hogy tisztelgés a hagyomány előtt, hogy felesége nevét is belekomponálta (Klára). Wagner A walkür 3. felvonásának 3. képe pedig egy tragikus kiűzetés az istenek világából (a Walhallából – többször elmentem mellette, de nem álltam meg, sajnos). Wagner közelebb áll hozzám, a nagy motívumok, eddig is nagyon szerettem a Wagner-napokat. A végén a karmester felolvassa a hozzá érkezett kérdéseket (az előadás elején felirat buzdítja a nézőket kérdezni). Kedves kérdések, frappáns válaszok. Majd egy kérdés: Milyen érzés egy szabad országban koncertezni? Kitör a taps. Fischer Iván azt mondja, hogy nem szabad országban a reményt kell közvetíteni, szabad országban pedig az örömöt. Én soha nem éreztem a Müpában, hogy nem lenne szabad az ország. És mindg, mindehol voltak korlátozások. Vonaton, buszon utazva, járdán gyalogolva egyébként úgy érzem, hogy már régen nincsenek; nekem ezt hozza be például a szabad Budapest. De ha valakinek mindig, mindenhol csak az jut eszébe, hogy szabad meg nem szabad… Miközben mindig voltak Wagner-napok. Nem értem, hogy miért nem lehet egyszerűen örülni a zenének? (Müpa, ma)