Schumann és Wagner

Ma a Müpában: Budapesti Fesztiválzenekar, vezényel Fischer Iván. A délutáni előadás (matiné) sajátossága, hogy a karmester rövid magyarázatokat fűz a darabokhoz: Schumannál a 3. Esz-dúr, Rajnai szimfónia szinte minden tételénél: hogy lelkesedés, hogy tisztelgés a hagyomány előtt, hogy felesége nevét is belekomponálta (Klára). Wagner A walkür 3. felvonásának 3. képe pedig egy tragikus kiűzetés az istenek világából (a Walhallából – többször elmentem mellette, de nem álltam meg, sajnos). Wagner közelebb áll hozzám, a nagy motívumok, eddig is nagyon szerettem a Wagner-napokat. A végén a karmester felolvassa a hozzá érkezett kérdéseket (az előadás elején felirat buzdítja a nézőket kérdezni). Kedves kérdések, frappáns válaszok. Majd egy kérdés: Milyen érzés egy szabad országban koncertezni? Kitör a taps. Fischer Iván azt mondja, hogy nem szabad országban a reményt kell közvetíteni, szabad országban pedig az örömöt. Én soha nem éreztem a Müpában, hogy nem lenne szabad az ország. És mindg, mindehol voltak korlátozások. Vonaton, buszon utazva, járdán gyalogolva egyébként úgy érzem, hogy már régen nincsenek; nekem ezt hozza be például a szabad Budapest. De ha valakinek mindig, mindenhol csak az jut eszébe, hogy szabad meg nem szabad… Miközben mindig voltak Wagner-napok. Nem értem, hogy miért nem lehet egyszerűen örülni a zenének? (Müpa, ma)

Hatrészes, katonai témájú filmsorozat; szépen kidolgozott, két idősík (egy korábbi iraki esemény és egy öt évvel későbbi felkészülés és megismételt esemény) egymásba játszásával; közben beavatás a katonai életbe, családi és katonaságon belüli konfliktusok, amelyek végül mind megoldódnak – és a küldetés is sikerül. Nem nagyon pörgős, de mindenképpen nézhető, s emlékeket ébreszt abban, aki valaha katona volt, sőt talán – hiszen biztosan ez volt a rejtett cél – a katonaélet iránt nem pusztán nosztalgiát, de esetleg elkötelezettséget is ébreszt. (Egy helyen toborzófilmnek is hívják.) A főszereplő Csórics Balázst láttam már sokszor verset mondani az interneten, itt remekül alakítja a főszereplő alezredest (hangja nagyon szép), felesége Balla Eszter az aggódó, de férjét semmiben sem korlátozó, vagyis végülis támogató feleséget; és fiukat Séra Dániel (eddig komikus szerepekben láttam jeleskedni, de ez a megkomolyodó ifjú egyetemista szerep is hozzá illő). Mivel én is voltam katona, nagyon bántó volt számomra egy sűrűn előforduló alaki hiba. A tisztelgés fedetlen fővel. Tisztelegni ugyanis csak akkor (volt) szabad, ha a katona fején sapka, sisak vagy fejvédő van. Fedetlen fő esetén fővetéssel valósítható meg a tisztelgés. (Történt ebben változás? Hiszen alig hiszem, hogy katonai szakértő ne segítette volna a munkát, és megengedte volna ezt a „tiszteletlenséget”.) A címben szereplő pontok pedig tényleg nem értelmezhetőek számomra. Régen a mozaikszavakat kellett így írni. De legalább 100 éve már nem. A SEREG mozaikszó lenne?  (Forgatókönyv: Bendi Balázs, Somogyi György, rendező: Dombrovszky Lilla, 2024.)

A kép valamikor a 90-es években a taszári amerikai bázison készült, az amerikai katonák saját ételeiket (konzerveiket) mutatják meg

A honvédségben, 1979-ben (már mint őrvezető)

Kutatóműhely órán azt a feladatot adtam ki a doktoranduszoknak, hogy írják le közérthető nyelven egy tudományos-ismeretterjesztő folyóirat (mondjuk: Élet és Tudomány) számára kutatásuk, disszertációjuk lényegét legföljebb 9 ezer leütésben. Meggyőződésem ugyanis, ha valaki nem tudja egyszerűen, tömören, mások számára is érthetően elmondani kutatása tárgyát, akkor annak valódi értéke, relevanciája is megkérdőjelezhető. Így kaptam ma egy remek áttekintő dolgozatot a színházi nézőkutatásról. Ki a néző, hogyan működik tér-műfaj-néző-idő kapcsolata?

És ennek kapcsán eszembe jutott az én színházi életutam. Mert a néző nem a színház bejáratánál (jegypénztáránál) születik. Hanem kis túlzással – mint a zene és nyelv – az anyaméhben. Körülbelül tízéves lehettem, amikor édesanyám elvitt egy vasárnap délelőtt (?) az Erkel Színházba a János vitézre. A minap is elérzékenyültem az Erkelben, mert ez volt a belépő. Cirkuszba az általános iskola vitt el bennünket, nagyon nem fogott meg, most kezdtem csak tudományosan foglalkozni a cirkusszal. Talán az egyik úttörőtáborban (?) Kemény Henrik bábszínházát láttam. Magával ragadott. Színházi ébredezésem a középiskolában kezdődött. Állandó bérletünk volt a Nemzetibe, évente 6 előadásra. 1974–1978 között szinte minden darabot láttam. A legnagyobb színészek hangját, mozgását személyesen megismertem. És ismét édesanyám. Annyira értékelte a színházba járásomat, hogy minden este, a színházból hazajövet a konyhaasztalon várt egy pohár tea és egy szendvics. Középiskolásként 1975 decemberében elmentem az Egyetemi Színpadra, egy Vörösmarty estre. Tőlem 6 méterre szavalta, énekelte, dobolta, üvöltötte Latinovits Zoltán A vén cigányt. Talán ezt volt az utolsó fellépése. Máig csak az ő hangján hallom; s ha verset akarok mondani, őt akarom utánozni. Bicskei Éva néni, magyartanárnőm férje (Bicskei Gábor) színházi szakember (igazgató) volt. Minden magyarórán szóba került a színház. Az ő ajánlásukra mentünk el Szolnokra, Paál István rendezéseire, később Schwajda színházába – a Táncdalfesztivál jut eszembe elsőként. Paál Übü királya máig előttem van. Láttam a Tragédia-rendezését, amelyből kihagyta az utolsó mondatot. Megrendített Paál István korai halála. Tömve volt a Nemzeti, egyfajta kiállás, tüntetés Sütő András Csillag a máglyán bemutatóján. A felső lépcsőn ültem. A végén kijött az ünnepelt szerző, óriási tapsvihet. Évekkel később Marosvásárhelyen ismerkedtem meg személyesen Sütő Andrással, fölelevenítettem az első, egyoldalú találkozást. Sütő András halála előtt felhívott telefonon. Minden szavára emlékszem. Katonaként Hódmezővásárhelyen a kultúrházban minden vendégelőadást megnéztünk. Egyetemistaként csoportosan vonultunk Kaposvárra (egy szerelem révén Kaposvár szinte minden korszakát megismertem), majd Győrbe (egy nagy esti csoportos beszélgetés Markó Ivánnal); de közművelődés szakosokkal meglátogattuk a zalaegerszegi és nyíregyházi színházat is. Néprajzi gyakorlatom Miskolcon volt, ott is eljutottam a színházba. Egyetem után „katonás” lettem, mindent megnéztem, Spiró Csirkefejét Gobbi Hildával talán négyszer is. Ha köreinkben fölhoztak egy-egy előadást, akkor ment mindenki. Így például a Pesti Színházban az Equusra Darvas Ivánnal és Gálffi Lászlóval. Sokat jártunk a Tháliába, Kazimir Károly sajátos rendezéseire. Azután egy (szerelmi) kapcsolat révén beavatódtam a számomra eléggé idegen musical műfajába. Sok-sok musicalt láttam; részben kötelező volt megnéztem, de élveztem is. Lám-lám, az édesanya után a szerelem az, ami nagyon motivál!

Értelmiségiként azóta is szinte minden fontosabb színházi eseményre elmentem. És elmegyek számos alternatív, pince-, szoba-, lakás- stb. színházi előadásra is. Tévén néztem a Nemzeti Színház megnyitóját, Mádl Ferenc ünnepi beszéde után a Tragédiát. Láttam Vidnyánszky Attila első (?) nemzetis rendezését a Johanna a máglyánt. Emlékszem, az előadás előtt egy televíziós kulturális műsorban futottunk össze, én igyekeztem kedvesen jelezni, hogy megyek az előadásra, megvan már a jegy, de Attila ridegen vette tudomásul. Jó pár évvel később a Nemzeti meghívott, hogy írjak az előadásaikról. Az operát érett férfikorban kedveltem meg. A Tannhäuserrel kezdtem, Wagner számomra a legnagyobb, évek óta visszajárok a Wagner-napokra. De azután jött Puccini. És ismét édesanyám jut eszembe, aki imádta az operát, én pedig menekültem, ha ha hallgatta, de úgy látszik, mégiscsak hatással volt rám. A Bohémélet végén, Mimi halálakor könnyezem (mert anyukám neve is Mimi volt).

Külföldi színházi élményeim is vannak, bár a nyelvi nehézségek miatt ezek többnyire nem emlékezetesek. Amszterdamban egy musical, Münchenben egy politikai kabaré (nem nagyon értettem), Prágában egy opera (Verdi), itt legalább nem volt nyelvi nehézség. Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár, Újvidék, Komárom és Kassa magyar színházait is látogattam. (Tíz évig Nagyváradon is tanítottam.) A kisvárdai színházi fesztiválra Minya Károly tanár úr vitt el. És ami kimaradt? Szeged, Pécs, Kecskemét, Sopron és Szombathely (pedig tíz évig ott is tanítottam, és éppen akkor alakult a Weöres Sándor színház – igaz, Jordán Tamással sokszor összefutottunk az egyetemen). Mindez csak egy kapkodós áttekintés volt; s csak azért írtam le, mert lám-lám volt egyszer egy édesanya, aki kézenfogta tízéves kisfiát és elvitte a János vitézre. És azóta nincs megállás…Így születik egy színházi életút. És nem marad színház látogatatlan.

Farkaslaka mellett Székelyszentlélek az a település, amelynek neve bekerült a 40 legszebb magyar településnév közé. Mivel egy nagy erdélyi (kovásznai, hargitai) úton jártunk, személyesen vittük el az oklevelet Székelyszentlélekre – ám előtte megmásztuk a falu fölött magasodó Jézus szíve kilátót. Félelmetes fölmászni a jéghideg fém lépcsőkön, és kitekinteni a megváltó fejéből.

Amerikai-angol filmsorozat, 32 rész, hármasával-négyesével nézve három hétvége. Először nem akaródzott, mert nem szeretem az édesbús és klisés tindézsertörténeteket, amelyeket láthatóan idősebb színészek játszanak, és leggyakoribb dramaturgiai fogásuk, hogy az iskola folyosóján vonulnak a diákok, és akkor mindig történik valami. De megnéztem.

Az nyilvánvaló, hogy a filmsorozat célja a fiatalkori szexualitás támogatása, különös tekintettel mindenféle, alig ismert szexuálpszichológiai jelenségnek a megismertetése és elfogadtatása. Ahogy korábban mondták: Te is más vagy, te sem vagy más. Korábban a szexuálpszichológia kimerült néhány szexuális probléma, gátlás, és pár „eltévelyedés” magyarázatában; mára megsokasodtak a problémák: aszexualitás, genderfluiditás, interszexualitás, pánszexualitás, nemi diszfória (abbahagyom a Szexszótárból való idézést, mert van még bőven). A filmsorozat lexikonszerűen végigmegy ezeken, minden diáknak van rövid-hosszú, kedves-drámai történetbe ágyazott problémája, amelyet nem megbeszélnek (mi megbeszéltük), hanem hivatalos és nem hivatalos intézményesült formákban (szexterapeuta – diák-szexterapeuta) ki akarnak beszélni. Ez a problématömeg nyilván túlzás, de azért elgondolkodtató, mintha az ember (gyereke) elvesztette volna a szexualitásba való természetes (ösztönös) belenevelődését. Ez nyilván a szexuális forradalom, az agyonszexualizált világ negatív hatása. (És persze ez a film nagyon is egyértelmű, túlhangsúlyozott üzenete. Didaktikusnak is szoktuk mondani.) A másik észrevételem az, hogy az erősen amerikainak tűnő, de egyébként brit iskola légkörében mennyire (ál)természetes a másság, olyannyira, hogy talán már azt szégyellni, ha valakinek nincs valami problémája. Ha viszont van, és azt kinyilvánítja, akkor bátor, dicsérendő. A harmadik észrevételem az iskolára vonatkozik. Három iskolatípus jelenik meg: a Moordale először talán poroszos, autokratikus, de egy klamídiajárvány után a fenntartó új, diktatórikus vezetőt nevez ki, akitől a megalázás sincs távol (feliratot kell viselnie magán a normasértőnek), végülis  bedönti az iskolát. A diákok jórésze átmegy a Cavendish, progresszív, LMBTQ-barát, teljes diákönállóságra építő (sok tekintetben anarchikusnak tűnő) iskolába. Kétségtelen, hogy ezek megfelelnek a Kurt Levin és munkatársai (1939) által leírt alaptípusokra emlékeztetnek.

Kicsit naivnak gondolom azt, hogy a túlfejlett társadalmi környezetből, individualizmusból fakadó lelki-szexuális gondok pusztán kibeszéléssel megoldhatók, az ember bonyolultabb lény ennél, s azt is gondolom, hogy ezek a problémák-problémahalmazok folyamatosan feltörnek és szétzilálják a személyiséget, a társadalmat.

A filmsorozat egyes jelenete elgondolkodtatók, mások olykor szórakoztatók is: csúcs például a busz WC-jéből kidobott ürülék körüli bonyodalom; Maeve anyjának szatírába váltó temetése viszont inkább kínos… És persze vannak remek színészi alakítások. (Netflix, rendezők: Kate Herron, Ben Taylor.)

Mondom, mondom, hogy a Dél-Balaton mennyi, jórészt fölfedezetlen, kihasználatlan értéket rejteget. Például a borról is csak a Balaton-felvidék jut eszünkbe, holott a Dél-Balatonon végigvonul egy borvidék, remek szőlőhegyekkel, présházakkal, borokkal – és Hamvas Béla is éppen Balatonberényben írta A bor filozófiáját, nyilván ezt a bort kortyolgatva. Először jutottam el a balatonlellei Kishegyi kortyok és falatok borfesztiválra, Lelle fölé, a somogyi dombok közé; a táj olyan pompás, mint a zamárdi Kőhegyről, vagy a szóládi tetőről, vagy a kőröshegyi pincesorról, gyönyörködünk a Balatonban, borházak jobbra és balra, mindenhol várnak a kortyok és falatok (egy helyen szauna is van állítólag), az áprilisi napfényben sütkérezünk és kortyolgatunk – és hatalmas a tömeg. Kezd beérni Somogynak a nagy kiugrási lehetőség.

Vajon mennyiben érvényes még ma a pártok kora? Másként: mit jelent ma a párt? Ahová tartozni kell? Tartós szövetség, egység?

Párt: Meghatározott értékek, érdekek és ideológia alapján a társadalom bizonyos rétegeinek, csoportjainak a képviseletét ellátó, a hatalom megszerzését célul tűző politikai szervezet. (Értelmező kéziszótár, 1064.)

Ahogy változik (esik szét) a világ, úgy változik a pártok szerepe. Nincsenek stabil értékek, definiált ideológiák, legföljebb alkalmi és egyéni érdekek, szövetségek, amelyek réteg- vagy csoportszinten sem egyeztethetők. Pedig a demokratikus társadalom (bejegyzett) pártokra alapoz. De ha a pártok küresednek, tagság nélküliek, átalakulnak, jönnek-mennek, akkor már csak puszta, üres formák. Egy hirtelen támadt, alkalmi mozgalom (akár párt köntösében) pillanat alatt mindent visz, azután pillanat alatt el is tűnhet, akárcsak egy flash-mob (villámcsődület). Én még régi ember vagyok, tudok ragaszkodni, hinni, remélni, kitartani, szenvedni is (ha kell), de ez ma már aligha várható el tömegektől. Vagyis: a technokapitalista tömegtársadalom fölszámolta a közösségeket, a hagyományt, a hitet… Nincs mit tenni, beléptünk a pillanatok forradalmának világába. Hogy ez miként üt vissza – én tudom, de már hiába, mert késő és hatástalan beszélni erről. Mert minden mai társadalmi mozgás ellentmond emberlétünknek.

Mindenesetre úgy látom: a pártok korának vége. Ezzel együtt vége annak a demokráciafogalomnak is, amiben eddig gondolkodtunk.

Pénteken a 9.10-es IC-vel jöttem Szombathelyről Budapestre. Az ülésen velem szemben egy fiatal fiú ült, s mivel GYSEV-es hátizsákja volt, megszólítottam, vajon vasutas-e. Nem vasutas, tanuló, de a vasútnál szeretne dolgozni, ha sikerül, mozdonyvezetőként. Azután erről beszélgettünk, elmeséltem pár vasutas sztorimat. Ő is sok mindent tudott a vasútról, tudott Szajolról, meg két másik balesetről, amelynek én mondtam meg a helyszínét (Filatorigát, Mende–Sülysáp). Mivel láttam, hogy nagyon érdekli a vasút, javasoltam, olvassa el Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott című könyvét. Ó, én nem olvasok, mondta. Meddig utazol, kérdeztem. Kelenföldig, a koncertre megyek. Szombathelyt elhagyva Móra Ferenc: Négy apának egy leánya című regényébe mélyedtem, és végig olvastam. Ő fejhallgatóval zenét hallgatott és két energiaitalt ivott meg Pestig. 2076-ban lesz annyi idős, mint én. Mire fog visszatekinteni?

Én ma Hegyestetőn így tekintettem vissza.

A Balaton déli partjától néhány kilométerre Somogy csodálatos kincsei rejteznek. Húsvétkor a Somogyvámos melletti Pusztatornyot kerestem föl. A mai falutól távolabb, körülszántva, de egy bejáróutat hagyva középkori gúlasisakkal koronázott téglatorony magasodik. Közelebb érve egy nagyobb, téglából épített középkori templom képe rajzolódik ki, a sajátos „falusi gótika” jegyeit tükrözve. A régészek szerint egy Csopak nevű középkori faluhoz tartozott, talán a keresztes-ispotályos, Szent János-lovagrend (János-vitézek) temploma volt. Ahogy most itt áll magában, büszkén hirdeti egy korábbi Magyarország dicsőségét – hasonlóan a vajdasági Aracs pusztatemplomához vagy a berettyóújfalusi herpályi Csonkatoronyhoz. (A közeli Ádánd mellett ugyancsak található a szántóföld közepén egy téglatorony – a hetyei templom romja.)

Szép regény a mongoljárásról (tatárjárásról). Hogy a magyarok nem bíznak a befogadott kunokban, IV. Béla ugyan óvatosságra int, de Ugron érsek heveskedik, elkezdi üldözni a mongolokat, s végülis a Sajó kőhídjánál (?) a Muhi-pusztán csatát vesztenek; ezután a mongol elpusztít mindent a Dunáig, sőt eljut egészen Esztergomig (ahol a kőfalak mégis megvédik a várost). A megszállt területeken új, keleti rend lép életbe (melyet az árulók – renegátok – támogatnak). IV. Béla megmenekül, az Adriai-tenger partján erőt gyűjt, nyugati segítséget remél. Rövid időre Spalato (Split) Magyarország fővárosa. De mind az osztrákok, mind a németek cserben hagyják (utóbbiak éppen Gergely pápával veszekednek, úgyhogy a pápa sem segít). IV. Béla felkészül egy új Magyarországra, ami a mongolok váratlan kivonulása miatt be is következik…

Mint regény, kicsit túlírt, elég sok terjedelemes mellékes részlettel, sok névvel, nem túl jó dramaturgiával. Az első részben egy kedves bimbózó szerelem Margitka és Vilmos között, azután pedig egyszercsak fertőzésben meghalnak… A kegyetlen mongol pusztítás és társadalmi berendezkedés leírása érdekes, de kérdés, hogy ez mennyiben írói lelemény, hiszen a mongoloknak aligha volt idejük a gazdaság és a társadalom átalakítását megszervezni. És honnan lett volna annyi tolmácsuk?

Mint történelmi rekonstrukció, átélhetővé teszi a nagy tragédiát, folklórvonatkozásai és nyelvi színessége figyelemreméltó.

Erős aktualizációs törekvései ma is erősen érvényesek:

• az ország nemzedékeket elválasztó örvény szélére érkezett, ahol csak vele egykorú s ugyanazon generáció tapasztalatai között fölnőtt emberek összevágó gondolkozása lehet segítségére a végveszedelem elhárításában 71
• Béla király legnagyobb műve: az első igazán magyar udvar, egészséges gyakorlatiasság, kötelességteljesítésre edzett kemény elszántság 74
• Nem csoda, ha a természet kitagadta a gyönyörű tavasz boldog életközösségéből az embert, mert az ember is megtagadta a természetet 245
• Európa vén krokodilus: könnyeket sír, de örömében, hogy végre elvisz minket az ördög 374
• szomorú magyar valóság: hogy mindenkinek igaza volt és senkinek se volt igazaga 375
• most maga Európa, maga a keresztény népközösség vágta arcul a magyarok gyermeki hittel bizakodó királyát 419
• Magyarországot csak erős várral lehet mgtartani 455

Izgalmasak a regény folklórvonatkozásai:

• sárga vihar (veszedelem) – a néphagyományban a betegség, a halál színe, Erdélyben állítólag ismert a sárga gyász
• ártalmas növények: fogcsikorgató fű, boszorkány lova, ördög sarkantyúja, halál kalapja; gyógyító növények:  Szent Lukács papucsa, Arkangyal haja, Szűz Mária csengettyűje, Krisztus urunk keserű pohara, Szent György kardja 367
• táltos-hiedelem: IV. Bélának hat ujja van (később egyet levág): „Önkéntelenül végigsimított homlokán a bal kezével, és most mindenki láthatta rajta azt a babonás hatodik ujjat”, a táltos tulajdonsága a rejtezés. IV. Béla a muhi csatát követően, a csázmai kolostorban elvonul a külvilágtól.
• „a helyettesítő halál”: a muhi csatában a nádor, Tomaj nembeli Dénes, önmagát feláldozva menti meg a király életét
• Csaba királyfi: Az öreg székely táltos Béla királyról úgy beszél, mint Csaba királyfiról.
• Mondótűz: sajátosan székely hagyomány. A székelyek hite szerint a nagy sorsfordító eseményeket, mint a háború, a székelyek védőasszonya, a Fehér Asszony, a Fehér Királynő adja hírül, olyaténképpen, hogy hatalmas tüzeket gyújt. A hosszú, fehér hajjal, fehér szűrben megjelenő alak tűz segítségével értesíti a székelyeket a közelgő veszedelemről.

(Makkai Sándor: Sárga vihar (1934). Kriterion, Bukarest—Kolozsvár, 2000. 484 old.)

Úgy vélem, hogy Makkai könyve ha nem is hibátlan, de üzenetét tekintve (a magyarok elbizakodottsága, az összefogás hiánya, a nyugat érdektelensége, új haza szervezése) dramaturgiailag jobb és talán filmnek is alkalmasabb lett volna, mint az elkészült: 1242 – A Nyugat kapujában (magyar film, 2025), melyben a kegyetlen pusztítás ténye halovánnyá szelidül.