Eddig még nem ugrottam neki Passuth hatalmas életművének – az Esőisten siratja Mexikót sorban áll, de megelőzte most a Kutatóárok, fiatalkori éveinek regénye; bár én inkább naplónak vagy emlékiratnak mondanám. 1918-1920 Kolozsvár, 1920 Budapest, 1921 Milánó. Izgalmas korszak. Ebből számomra a legérdekesebbek a kolozsvári évek: a világháború vége (érettségi és jogi egyetem, s a magyar egyetem végnapjai), út Trianonig, majd pedig az átköltözés Pestre (rokonok segítségével új otthon, állás, a félbemaradt jogi tanulmányok befejezése), a zárás, a milánói rész (ott egy bankfiókban dolgozott) már nem fogott meg. Az emlékek, történetek jók, a naplószerű rögzítés sok esetben unalmas, a történelmi események beidézése persze jó, de nem éppen regénybe illő. Az egész mű meglehetősen túlírt, de mondjuk tetszik a szerző őszintesége, ahogy a húszéves fiatalember olykori egyéjszakás kalandjaira is utal. És érdekes az a megoldás is, hogy a fiatalkori események akár 30-40 évvel későbbi utóéletére is utal (zárójelesen). A könyvre lomtalanításnál csaptam le, s azért, mert véletlenül belelapozva, a 162-163. oldalon egy nagyon furcsa Gombocz Zoltán-történetre bukkantam. Gombocz professzor Kolozsvárt szóba elegyedett fiatalokkal, így Passuthtal is:
- Kint ültem a Sétatéren, a csendesebb soron. Kora délután volt, olvastam. Középkorú úr áll meg előttem. Bocsásson meg, mondta különös udvariassággal, elromlott az órám, szeretném tudni az időt. Egy pillantást vetett a könyvemre. Hedda Gabler volt. „Igen, ez volt Ibsen egyik legérdekesebb korszaka. Németországban élt a század végén, ebben az életszakaszban született a Rosmershholm és a Tenger asszonya is.” Mint valami csodára, néztem az ismeretlenre – felugrottam a padról, kértem, ha ideje engedi – üljön le, beszéljen tovább. Varázs szállt szavából: mindenhez értett, elsősorban ahhoz, hogy teremtsen szellemi horizontot. Majd megindult, kívánsága szerint vele tartottam. Bemutatkoztam, megmondtam: sajnos nem lehettem bölcsész, jogi studiumokat kell hallgatnom. Erre átkapcsolt a római jogra: oly verzátussággal, lehatolva a praetori jog történetének mélységeibe, hogy döbbentem kérdeztem, valójában mi a foglalkozása, hiszen minden tud, mindenhez ért, ő a csoda. „Az összehasonlító nyelvészet tanára vagyok az egyetemen” – mondta, mintegy akarata ellenére. Anyámtól természetesen sokat hallottam a nagy prof.-ról. Így félve kérdeztem: „Talán Gombocz professzor úr?” „Gombocz Zoltán vagyok, ismeri a nevem? — Ez a séta ma is emlékezetemben van. Talán két órát tartott. Kérdések következtek, mintha hasonlítottak volna a pszichoanalitikusok bevezető tapogatózásaihoz”, majd egyre merészebben kanyarodott le az ösztönélethez. Mint aki kutat, vagy stúdiumot végez, fiatalok között. Elragadtatás, de gyanakvás határvonalán álltam. Szelleme elragadott, kényesebb kérdéseire is igyekeztem őszinte feleleteket adni. Majd – ideje leteltével – nyájasan búcsúzott azzal, hogy legközelebb, ha találkozunk, folytatjuk a beszélgetést. Zaklatottan, mint aki valami nehezen definiálható csoda részese, tértem haza. — Másnap összetalálkoztam néhány volt kollégával a Sétatéren. Közöttük a Pestről szünidőre hazatért műegyetemi hallgató, aki vegyészmérnöknek készült s egy orvosnövendék, aki szabadságát töltötte, zászlósként. A leendő vegyész mesélte, tegnapelőtt megáll előttem egy úr, kérdi, hány óra, mert elromlott az órája. Beszédbe elegyedik velem. Mondom, kémikusnak készülök. Csodálatos tudást árult el stúdiumaimból, egészen megdöbbentem; azt kérdeztem: ő is vegyész? Nem, mondta: „nyelvész vagyok”. S erre a harmadik, a medicina síkján ugyanígy megismételte mindazt, ami kettőnkkel történt. Töprengtünk a dolog nyitján: pszichológiai vizsgálatra gondoltunk a kérdések természete szerint. A különös kérdező soha senkivel kétszer nem állt szóba; egyszer találkoztam vele az utcán, természetesen köszöntem. Szórakozottan köszönt vissza, mint félig ismeretlen tanítványának. Ez a nagy tudós, Eötvös-kollégiumi regények hőse magával vitte korai sírjába a sétatéri szimpóziunok értelmét”.
A történet középpontjában ott van a Tanácsköztársaság, Passuthnak 1966-ban sikerült úgy írnia róla, hogy akkor megjelentethető volt, és ma sem tűnik elfogadhatatlannak. Passuth műveltsége és emlékezőtehetsége lenyűgöző. (Passuth László: Kutatóárok. Regény. Szépirodalmi, Bp., 500 old.) Múlt héten együtt vacsoráztam Pomogáts Bélával és Kenyeres Zoltánnal. Bemondtam Passuth nevét: miért nincs szó róla? Azt mondták, értékes ember volt, de valahogy nem került be a fősodorba, mára pedig elfelejtették.
Itt hozzászólhat!
