ma elment. Tudtuk, hogy beteg, de reménykedtünk. Van benne túlzás, ám komoly igazság is: mi, mai nyelvészek mind Szépe tanár úr köpönyegéből jöttünk ki. A hatvanas években az ő legendás intézeti szemináriumain formálódott a modern magyar nyelvtudomány, a strukturalizmus, a szemiotika, a matematikai nyelvészet, szociolingvisztika. Később különösen a nyelvpolitika, a nyelvi jogok, az anyanyelvi nevelés, az idegennyelv-oktatás, s általában az alkalmazott nyelvészet hazai mesterévé, mentorává vált. Ezt azért is mondhatjuk, mert szinte évtizedenként kinevelt, segített egy-egy nyelvész közösséget. Az a bizonyos köpeny… A Nyelvtudományi Intézet után a pécsi egyetemen alapított iskolát. De címzetes egyetemi tanára volt az ELTE-nek is. Az ELTE-n őrizzük fiatalkori nyelvjárásgyűjtő hangfelvételeit. Kevesen tudnak róla. Két éve eljött egy hálózatkutató szemináriumomra. Munkásságáról kérdeztük, de ő már a második kérdésnél a hallgatókat faggatta… Szerencsére egyik hallgatónk összeállította Szépe György „hálózatait”, azaz kapcsolatrendszerét. Tényleg igaz a köpönyeg. Mindenkivel kapcsolatban volt.

És még hogy. Kiváló kritikai érzéke volt, s el is mondta mindig a véleményét, de sohasem bántóan. Minden irányban nyitott volt. Mondhatni, különösen azokba az irányokba, amelyek éppen nem voltak divatosak, sőt, talán kicsit mellőzöttek vagy lenézettek voltak. Nagyon pontosan fogalmazott. Sokszor anekdotákban, vagy csak egy-egy aforizma-tömörségű mondásban. Most még nem mondható el minden.

Az a tanárember volt, aki bár alapvető művekben, de még inkább a tanítványaiban él. A Színes eszmék nem alszanak… című két vaskos kötet a 70. születésnapjára készült. S nemrég jelent meg A folyton megújuló nyelvészet című válogatás-kötete is (Terts István jóvoltából). Nekem azt írta bele: „családi barátsággal”. Ő egy nagy családnak tekintette a nyelvészeket. Vajon ezt megtanultuk tőle?

Édesapámról ezt írta a Színes eszmék… kötetben: “Magyar nyelvtörténész, szótárkészítő és rendkívüli szorgalmú (magyar és latin) filológus. Felvidéki magyarként indult; az intézetnek alighanem a legszerényebb munkatársa volt. Sérülékeny egészségi állapotában – a saját körében – feltehetően hibátlan kutató volt.” (Az utolsó mondatot nem idézhetem, mert rám vonatkozik, s annak itt most nincs helye.)  Aki ilyen szépen tud írni a legszerényebb kollégáról, az nagyon figyelmes, és nagyon jó ember… Szépe György (1931-2012)

Itt hozzászólhat!