Gárdonyi Géza első, 22 éves kolrában írt, Álmodozó szerelem című regénye egyben még soha nem jelent meg. Folytatásokban látott napvilágot a Győri Közlönyben, 1886. január 3— június 3. között. Akkoriban ez volt a „szappanopera”. Ennek megfelelő a történetmesélés is: 46 alcímmel tagolt fejezet, filmszerű cselekményesség, pergő párbeszédek, olykor fantasztikumba átcsúszó részletek, csodaszép, lírai leírások, jellemzések. Az író igyekszik fenntartani a izgalmat, ezért tömören ír, fejezetei rövidek. A regény egyik fő motívuma a boldog, szabad, felhőtlen, de csak súlyos megpróbáltatások és csodába illő végkifejlet okán beteljesülő szerelem és a boldogtalan házasság szembeállítása. A vágyak és a realitás. Ennek konkrét alapja Gárdonyi erre az időszakra eső sikertelen házasságának kezdete.

Gárdonyi regényírói módszere sok tekintetben megfelel a mai olvasóközönség igényeinek: az egyik jelenetben először a főszereplőt, Sándort látjuk, aztán sorra megismerjük a többieket. Több helyen él a montázstechnikával (a vágással), vagyis azzal, hogy az egyik helyszínen játszódó történetre ráírja egy másik helyen ugyanakkor zajló párhuzamot. Több páratlanul nagyszerű jelenet van a regényben. Ilyen az új tanító vergődése a csintalan, neveletlen gyerekekkel (minden pedagógus magára fog ismerni), a műkedvelő színi előadás karikatúrája, a katolikus mise pompás leírása, a Miatyánkról való gondolkodás, Gárdonyi mély vallásosságának jele:

„Tudjátok-e, mi a lélek szárnya? A miatyánk.

Mosolyogjatok, ti felvilágosodott ateisták, biggyesszetek ajkat, tévelygő szkeptikusok, ugord át a következő sorokat, majomősödre büszke, istenatyádat megtagadott darwinista; lapozd el te is, bájos hölgy vagy drága úr, ki nem tartozol a vallási buta sötétség vakjai közé!

Háromszázmillió ember rebegi el mindennap e gyönyörű költeményt, melyet tizenkilenc századdal ezelőtt alkotott az istenlelkű szerző. Ezt dadogja mindennap az ártatlan kisded; ezt sírja el a bűnbánó; ebben talál vigasztalást a sorsüldözött; ezzel ad hálát a boldog; ennek szavaival eszi kenyerét a koldus: ezt reszketi el a fonnyadt ajkú agg; ez a születés örömdala; a halál búcsúszava; ezzel kísérik az eltávozott lelket mennyei útján: ezzel könyörögnek érette. Ebben az egyszerű, rövid miatyánkban — melynek említésére a mai hitefogyott kor mosolyog — több gondolatremek van, mint a világ összes költőinek műveiben; több bölcsesség, mint az ó- és újkor minden filozófusának koponyájában… (…)

Mily szép már a megszólítás: „Mi atyánk”!

Háromszázmillió lélek öleli át egymást testvérként e szóban, és szemeit a közös atyához emeli. (…)

És mikor hálánkat leróttuk, kéréseinket elrebegtük, és lelkünk megkönnyebbült: rátesszük elmélkedésünkre a remény zöld mohájával ékített zárókövet, az áment; a szelíd óhajtást: vajha úgy lenne! (…)

Boldogok, akik szeretik az Istent!”

Bár Pataktól Pécsig végigvonul az országon, leginkább mégis somogyi regény: Szólád, Szakcs, fonyódi bor, több esze van, mint a polányi apátnak, Andocs, Kötcse… Keréd minden valószínűség szerint Karád, ahol Gárdonyi néptanítóskodott, Somodor pedig talán Devecser…

A regény úgy indul, hogy az apa Sándor fiát a mértéktelen regényolvasástól óva inti: „Aki regényt olvas, képzelődik, aki képzelődik, az ábrándozik, és aki ábrándozik, az nem gondolkozik, az nem értékesíti az értelmet, hanem kéjeleg vele”. Ma pedig már inkább ajánljuk az Olvasónak a fantáziamozdító és -gazdagító olvasást, mint a vizuális túltengést. Az Álmodozó szerelem izgalmas, kedves, emlékezetes, szórakoztató élményt jelent, és ha engedjük, egyben fölemelő érzéseket kelt az emberben.

(Hamarosan könyvalakban megjelenik…)

 

Itt hozzászólhat!

Megosztás