Három kisregény, végül egybekapcsolva. Az első: egy 1956-os tragédia, bihari fiúk, a képzőművészeti egyetemen elbújt, meggyilkolt kiskatonák után, feszült oknyomozás, ruhacsere, menekülés. A második: a vadkapitalista menedzservilágból, a kizárólag anyagiakra koncentráló létből való kiábrándulás, lelkizős; kinek a problémája, kérdezheti az olvasó.  A harmadik: nagy ötlet a DNS-rokonság (génalapú kapcsolati háló) felfedezése, kiterjesztése, ami felülírhatna néhány problémát. Ahogy Dan Brown (Inferno) a katasztrofális népességszaporulatra, a Dharma az ugyancsak katasztrofális elanyagiasodásra és szeretetlenségre kínál választ. És ennek kulcsa: India. Szűcs Péter annyira pontos India képet, életérzést ad, hogy úgy éreztem, mintha ismét Váránászi lehetetlen középkori hangulatot árasztó sikátorain mennék (tolonganék), ott ülnék a Gangesz partján, a ghaton, nézném a halottégetést, a rituális fürdést és a ruhamosást, szárítást. Ugyanaz az érzés: Indiában, Ázsiában megtalálni magunkat. És ez nem is nehéz, mert a magyar néplélekben van valami keleti. A regény végén összefonódik a három, eleinte összefüggéstelennek tűnő szál. A múlt: a történelem által kiszolgáltatott ránk kényszerített tragédia, a jelen: a rendszerváltozás nosztalgikus hangulata után ránk törő vadkapitalizmus és az ebből való kiábrándulás, kivonulás, és egy lehetséges jövő: önmagunk megtalálása, újraértelmezése, és így, újjászületve visszatérni az adott keretek közé. Úgy is értelmezhetjük: hogy merj változtatni, keress és találd meg önmagad.
A legutolsó oldalak líraisága teljesen megfogott, még sokszor el fogom olvasni… Mesteri, ahogy összehozza a magyar népi bölcsességet az indiaival.  Nyelvileg is választékos. Föltűnő, hogy milyen aprólékosan, részletesen ír a növényekről, az indiai lírai mondatok pedig csodálatosan kiforrottak, szentenciaszerűek. Szép és kedves, ahogy Biharnagybajom, a kibocsátó, az elhagyott és a megtalált szülőföld, ház keretbe foglalja a történetet („itt kapcsolódik össze múlt, jelen és jövő”). Korszakos regénynek gondolom.
* mindig úgy kell ölelni, mintha az lenne az utolsó alkalom 27.
* Ha senki sem látja mid van, de téged boldoggá tesz, akkor teljesen mindegy, hogy nem tudod kinek megmutatni. A tied. 35.
* Brazília: mosolygó társadalom, az ember annak örüljön, amije van. 114.
* a nincstelenségből fakadó nincs mit veszíteni és a dúsgazdagságból fakadó bármit megtehetsz szabadsága között csak hajszálnyi a különbség 117.
* A kő sosem hervad el. A lélek örök. 144
* A kecske hangosan sír utolsó éjszakáján. 179
* A külvilág sikeresnek lát, de én úgy érzem, kudarcot vallottam, és ebbe a tudatba belepusztulok. 210
* (Biharnagybajom) Olyan még nem volt, hogy sehogy se legyen, minden úgy van jól, ahogy van 274 ~ megadással, belenyugvással kell fogadni az életet, a halált, és ezzel együtt mindent, ami a kettő között adatik 289; Az élet valójában végtelenül egyszerű, csak mi bonyolítjuk túl. Ami megy, azt el kell engedni, ami jön, azt el kell fogadni 293; Miért kellene félnünk a haláltól, amikor tökéletesen láthatjuk magunk körül az elmúlás-újjászületés ciklusait; a létezés egyszerűsége, a körforgás természetessége minden percünkben jelen van 306
* Ökölbe szorított kézzel születünk, de széttárt ujjakkal távozunk 289
* Elfogadás, belenyugvás, derű…
* ha mindent kikapcsolok az életemből, ami felesleges zajjal terhel, érthetőbbé válik az a logika, amely csak kívülről tűnik a véletlenek összjátékának 314
* hálát adtam mindazért, amit kaptam 316
És a dharma: a természet örök törvénye, a létezés igazsága, összhang a külső és belső világ között, a tökéletes jelenlét… (292)
(Szűcs Péter: Dharma. Egy család regényes története a Tiszától a Gangeszig. Libri, Bp., 2021. 321 old.)
Itt hozzászólhat!

Megosztás