A tánc, a táncszínház nyelvét megismerni, érteni megyek a Peeping Tom nevű belga társulat Triptichon című táncdrámájára (Nemzeti Táncszínház). Valójában három részből áll. A cím ennél több segítséget nem ad. A technika, a mozgás káprázatos, ahogy az ismert és tapasztalt test-test kapcsolaton túl a testek-tárgyak is együtt élnek, mozognak. Három színhely: egy bezárt szoba korlátozott ki-be törésekkel (szabadulószoba?), egy szállodahajó dülöngélő hajókabinja és egy vizes padlós helyiség, amelyben táncolnak, csúszkálnak, hemperegnek a táncosok. Apró narratívák fölfedezhetők, történet-jelenet foszlányok, mindegyik mintha egy reménytelen tévelygésre, haláltáncra futna ki. Van egy-két (angol) verbális beszólás, nem éppen fennkölt. Olykor akad egy-egy apró tréfás megoldás, pl. az önálló életre kelő felmosórongy, szivacs és bőrönd. (A tárgyak bosszúja, szoktam ilyenkor mondani.) A tánc olykor akrobatikus, elgondolkodtató, hogy mennyire tud hajolni a test, miközben mi a cipőnket se tudjuk olykor felhúzni. Nincs fókusz, az előtér-háttér egybejátszik. Több szerzőtől származik a zene, szinte észrevétlenül megy át egyik a másikba, egy csodálatos, operaszerű részlet az előadás fénypontja. A mesterségbeli tudás kiemelkedő. A három rész az átrendezéssel egybeszerkesztve. Aki akar, kimehet közben, de kétségtelenül érdekes, ennek is a megkomponálása. Megfogalmazhatatlan hatással van rám: megrendít, de inkább kiábrándít, viszont nem zaklat fel. A művészi eszközök lenyűgözőek, a hatás inkább antiesztétikai – ahogy azt a 20. századi trendek sugallják. A vastaps kétségtelenül a tökéletes megoldásoknak szól. (Nemzeti Táncszínház, 2023. ápr. 21.)
A Nemzeti Táncszínház épülete, környezete lenyűgöző. Régen jártam errefelé, még az Ipari Minisztériumban, ennek helyén ma egy új közösségi, szabadidős tér jött létre, szökőkutakkal, rejtélyes sétányokkal, éttermekkel, az autókat alagúton vezetik át alatta. Budapest nyugati arca. (Mondjuk én szerettem a korábbi arcát is.)
Itt hozzászólhat!
