A Kék lagúna nekem már túl régi, bár kedves emlék. Ezért nem voltak elvárásaim. Az előadás inkább A tűz háborúja című, zseniális filmet hozta elő bennem. A majomi és emberi lét közötti társadalmat. Ez az előadás viszont csak egyetlen, statikus evolúciós állapotot mutatott: a majomlétet. A majmok ketrecénél az állatkertben (ugyanennyiért) pontosan ugyanezt láttuk volna. A jelentésbeli többlet, hogy emberek játsszák. Hogy meztelenül, ez nyilván sokakat izgat, másokban meg ellenérzést kelt. Játszhatták volna állatbőrben is, az alapötlet ugyanis nagyon jó. Makognak, vinnyognak, sivognak, ugrálnak, közelednek, támadnak, kikezdenek, tréfálkoznak, köpködnek, háborúznak, összebújnak – ahogy a majmok. És azáltal, hogy emberek játsszák, azért magunkra is ismerünk., mindennapi makogásainkra, ugrabugrálásainkra, versengéseinkre és odabújásunkra. Éppen ezért én nem tudok ezen nevetni. Az állatkertben talán mulatságos, itt nem. A tűz háborúja persze ennél több: mert ott van némi fejlődés – a makogásból átlépnek az egyszavas mondatok korszakába (nyelvész szakértőjük is volt), és felbukkan valami emberi érzelem. Ezt vártam volna ettől az előadástól is. Makognak, visonganak, bukfenceznek, de az egyik egyszercsak feláll – no itt kezdődhetne az ember. De újra majompózba esik vissza. Nincs fejlődés. Nincs evolúció. De ha már majmok, akkor kihagyhatatlan lett volna a kurkászás. Valamint: a majomhorda nemcsak hímekből áll. De nem volt evolúcióbiológus tanácsadójuk. Hogy mi a csudának kellett ehhez intim tréner, nem tudom. Folyik a devolúció, üljenek csak fel a 6-os villamosra, csak nézni kell, hogy mi folyik: most már vissza- és lefelé. És lehet utánozni. Hamarosan ez lesz az általános, a norma. De most, mint színházi ötlet, és mint színészi játék, szellemes. (R. Ördög Tamás, Trafó, 2023. május 4.)
Itt hozzászólhat!
