Fáj

Ma a macska kertből behozott egy kismadarat, megmutatni. A macskatudósok szerint ilyenkor meg kell dicsérni, és ügyesen kitoloncolni. Ezt csinálom mindig. A kismadár élhetett meg, mert bekakilt. És az egész nekem annyira fáj. Nem a takarítás, az semmiség. Egy rövidke élet, fájdalommal való elmúlása. Mennyit énekelhetett volna még ez a kismadár. Nevelhetett volna fiókákat, vigyázott volna rájuk, védte volna őket a macskától, és fájt volna neki, ha a macska elragadja. Azt mondják ez az élet rendje, nem mi döntjük el (bár el akarjuk dönteni), mennyi az élet. S hogy az állatvilágban ez tartja fenn a természetes szelekciót. Fáj a kismadár, fáj a fiókáját elvesztő madárka fájdalma, s mintha mostanság még jobban fájna, mint korábban. Különösen annak fényében, hogy mi emberek valami megveszekedetten fájdítjuk, öljük egymást, vagy pusztán csak (ön)kéjjel okozunk a másoknak kellemetlenséget, fájdalmat. Jó annak, aki ebből ki tud maradni. A kismadarat eltemettem, mint annyi mást konkrétan és átvitt értelemben.