„És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt.”
Kilencéves kisfiú elhomályosított fényképe a neten. Reggel rádőlt egy fal. Meghalt.
Emlékeimben egy kilencéves kisfiú, aki mellettem ült az iskolapadban, és egyszer nem jött többé. Elütötte egy autó.
Előadást tartok Óbudán, eltévedek, bóklászom a néptelen háztömbök között. Újabban egyre gyakrabban tévedek el a szülővárosomban. Végre találok egy buszt, próbálok a Budapest GO-val kikecmeregni Békásmegyerből.
Egy teherautó döntötte ki az iskola kapuját, s az ráesett a kisfiúra. A kommentelők részvétet nyilvánítanak és ítélkeznek.
A busz megkerüli Budapestet, átmegy a Megyeri hídon. A Budapest GO csatlakozást jelez a Tímár utcánál. De a csatlakozó busz korábban elmegy. Üldögélek a megállóban.
Jóbarátok voltunk Gabival, aki a Hatházban lakott. Sokszor volt nálunk. Anyuék valamiért nem kedvelték. Akkor voltam először temetésen.
Régen jártam Újpesten. Talán még a víziúttörőkkel. Valamikor villamos is járt itt. Barátaim voltak. Nézelődöm. Már nem sietek.
Pszichológusok mentek az iskolába, „feldolgozni” az esetet. Hozzánk nem jött pszichológus. Csermák Emilné tanítónő könnyes szemmel annyit mondott, telefonáltak, kis barátotok Dabi Gabi a kórházban meghalt.
Süt a nap. Feltörnek az emlékek. „Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad.” Nézem a buszon az embereket. Az üres piacon almát válogatok, ragadós, nem veszek. „Üvegmögötti csöndben lemosdanak a mészároslegények…” Átszállok a harmadik buszra. Mintha követnének. Na persze, hogy az APOLLÓ utcánál száll le.
Egy ideig virág volt mellettem a padon. Majd felső tagozatba mentünk, majd tovább más iskolákba, az élet iskoláiba. A véletlen mindenbe beleszólt és szétszórt bennünket, és már sohasem hajt össze.
„Semmit sem akarsz már, csak ragyogni a novemberi napban, és illatozni toboz-könnyűen. Csak melegedni, mint az üdvözültek.”
(Az idézetek Pilinszky János verseiből valók.)
Itt hozzászólhat!
