2014-ben olvastam Petőcz András Idegenek című regényét. Most újraolvastam, de már a trilógiává kiegészített változatot. Az Idegeneket (első rész) továbbra is erős, jó regénynek tartom, a középső részt, a Másnapot inkább átmenetnek, hogy legyen ott is valami, az Aysa viszont ismét erős, kerek regény. A trilógia így áll egy önálló első részből, és két csatolmányból, amelynek a végén persze azért összehúzza a szálakat az író. A regényben a főszereplő beszél, az első részben egy nyolcéves kislány; ez elég hiteles, később huszonéves ifjú, majd pedig a 86 éves öregasszony. A sztori találó, egy nem körvonalazott időben és helyen polgárháború, menekülés, kiszolgáltatottság, munkatábor, tönkrement életek. Persze olykor felismerhetők korunk tragikus történelmi eseményei, például a kaukázusi háborúk és terrorcselekmények, rituális kivégzések, de nem tudom, hogy a földalatti várost miről mintázta. Vannak barbárok, és vannak felismerhető leírásai egy vallásnak. A cselekmény feszültsége mindvégig megmarad (félelem, menekülés, határ, elrejtőzés, álcázás: idegenség), de vannak kizökkentő elemek. Az író stílusa száraz, lecsupaszított nyelv tele (olykor már idegesítő) ismétlésekkel (hátha elsőre nem figyel az olvasó?) és pontosításokkal, ami valamiért a mai magyar irodalom kedvelt és elcsépelt eszköze: „Nincs gyógyszere, ezért sokszor gyenge. De ezt az őrink nem tudják. / Mármint azt, hogy nincs gyógyszere.” A „vendégszövegek” nagyon túlírtak, továbblapozásra ösztökélnek, szerepük persze van a külön szálon futó életutak összehozásában. Talán az élőbeszédből furakodik be a sok ismételgetés, ami olykor stilisztikai eszköz, de azért kicsit fárasztó. „Szemben lakik velünk… Ott lakik.” „amint azt már mondtam… De ezt már mondtam”. A hármas ismétlés egyenesen fárasztó:
„Anyám azt mondta, mindez sokat ér. / Azt mondta, hogy sokat érnek ezek a dolgok, még itt is. / Ezt mondta, valamikor, az anyám.”
És vajon így beszél egy nyolcéves lány? Néha túl okos. „Mindegyikben különböző fegyverek vannak, puskák, robbanószerek, bombák, lőszerek, revolverek, gránátok, géppisztolyok…” Nem hiszem, hogy egy kisleány ilyet mondana: „A nappaliból, ami önmagában is legalább 50 négyzetméter…” „Emléket állít a terrorcselekmény áldozatainak”, „kétszer két sávban mennek az autók”. Értem, hogy a szerző tudatosan homályosít, de a kislány szájából akkor is furcsán hangzik (nagyon sokszor): „annak az országnak a hivatalos, állami nyelvén, ahonnan jöttem”. Felbukkan a homályból az anyanyelv is (421). Ha a kislány nem beszél felnőttesen, akkor egy nő (öregasszony?) is aligha idézi fel apró részletességgel szexuális kiszolgáltatottságát. Az író erős késztettséget érez a szexuális, olykor obszcén vonatkozások leírására: a lányok elülső feneke… pinának mondják, „Anyám engedelmesen a kopasz katona öléhez hajol, látom, ahogy a katona farkát a szájába veszi és szopni kezdi”, majd a tömeges (ötfős) megerőszakolás részletes leírása, melynek kapcsán szerintem túlzás az egyszerre hármas orgazmus (506, de nem nyomozok tovább); majd később is többfős, sőt egy esetben szadista közösülések leírása. Van még pár valóságelem, amelyet végig kéne gondolni, pl. azt, hogy egy hosszú üres alagútban miért is vannak patkányok.
Némi utánérzés van ezekben az összefoglaló sorokban: „Igen, erről kéne, a fogolytáborok boldogságáról kellene beszélnem, legközelebb, ha kérdi tőlem ezt valaki”… , s végül kicsit teátrálisan kimondatik az igazság: „Hogy ne legyünk annyira idegenek, legalább a saját magunk számára ne legyünk azok.”
Amennyire jónak érzetem az első részt, annyira érzem kicsit kimódoltnak és túlírtnak a másik kettőt. Persze azért érdemes elolvasni, mert nagyon mai regény a folyton meglévő háborúkról, nyomorúságról, kiszolgáltatottságról, az elveszett életről.
Az Idegenekről korábban itt írtam: http://www.balazsgeza.hu/?p=4742.
(Napkút Kiadó, Bp. 2020. 736 oldal)
Itt hozzászólhat!
