Hivatalból is, de fokozódó érdeklődéssel megnéztem a Budapesti Operettszínház 100. jubileumi évének kiemelt előadását: Az Orfeum mágusát. Az operettnek nagy rajongótábora volt és van, túlélte még a diktatúrák időszakát is, hungarikum, kell-e ennél több?  – Az Orfeum mágusa csaknem három óra színes, fényes, mozgalmas zenei, táncos és szövegkavalkád: s bár van operett-sztorija, az alapító Somossy Károly kicsapongó, mondhatni buja és kalandos élete; de a darabot mégis a fergeteges koreográfia (Bozsik Yvett), az operettirodalom slágereinek fel-, és a szövegekbe a magyar irodalom, Petőfi, Ady, és nyilván sok más, amit nem értettem, be-dolgozása teszi érdekessé (zene: Pejtsik Péter, szöveg: Orbán János Dénes). Összefoglalása a magyar operett klasszikusainak, sajátos operetthumorral, kiemelkedően Lazarovits Zdénkó bácskai mágnással (Bácskába, Bácskába… bácskai rizseshúst enni), de a „szeretőválogatás” a szereplőválogatás helyett sem rossz. Az eleve sikeres alapsztorin túl az előadás sajátossága a kompiláció vagy parafrázis: az operettirodalom szabad feldolgozása, a magyar irodalmi szállóigék továbbírása; s ezzel kísérlet a  Monarchia mesevilágába merült műfaj újrateremtésére. Bár erre talán nincs is szükség, mert az operettbarátok szerintem száz év múlva is felhőtlenül fognak örülni a klasszikus operettnek; de ez az átírás, különösen a látványvilága miatt nyilván új közönséget is vonz. Bár nem kerültem sokkal közelebb a műfajhoz, elég jól szórakoztam, egyetlen percig nem kalandozott el a tekintetem, kiemelkedőek (nekem ugyan kicsit harsányak és hangosak) a nagy slágerek; a török jelenet volt számomra a csúcs, és szép, nemes gesztus, ahogy Kálmán Imrének (Boros Misinek) átadták a stafétát. A mellettem ülők szinte folyamatosan tapsoltak. (Harmadik bemutató: 2023. nov. 19.)

Korábban ezt írtam az operettről:

A mosoly országa

Itt hozzászólhat!

Megosztás