Egykori egyetemista társam, a Costa Rica-i Emilió néhány napot Budapesten töltött a feleségével. Több évtizedes barátság, talán már elmondhatom, hogy néhány néprajzi szemináriumi dolgozatának én vagyok a csendestársa. Az ő csábítására repültem át 2005-ben Costa Ricába, majd ellenkezve vele továbbmentem Guatemalába, ahol is elköteleztem magam a majáknak, és a régi, összeomlott kultúrák kutatásának. Emilió a Costa Rica-i Egyetem antropológus docense, felesége ugyanott dolgozik. Fölelevenítettük az egykori élményeket, megemlékeztünk az egykori barátokról, akik közül jónéhányan már nincsenek köztünk, szomorkodtunk eleget. Az élet természetes része a szomorkodás a múlton, a nincsen. Azután egyszercsak elvitte egy busz a Wesselényi utcai szállodába, ahol magyarul nem is beszélnek, majd pedig a repülőgép. Ki tudja, találkozunk-e még?
