A családi kapcsolatok elvben sokat elbírnak. A családban sok minden megeshet, ami a maszkos világban (Hamvas) nem. De mégis sokszor vakvágányra futnak a dolgok. Ez történt korábban a Lefkovics családban. Balesetben meghal az egyik fiú, a bokszedző apa mindent a másik fiából akar kihozni. A fiú Izraelbe és az ortodox zsidó vallásba menekül, Budapestről csak az anyával tartja a kapcsolatot. De az anya váratlanul meghal, kisfiával eljön Budapestre, hogy egyhetes gyászt, shivát tartsanak. Az apával való összezártság nagyon távolról indul, sok lépésben fut vakvágányra a közeledés, a nagyapa egyedül kisunokát tudja megszólítani. Általános tapasztalat, hogy a nagyszülők sokkal inkább tudnak szót érteni az unokákkal, mint a saját gyerekeikkel. Két, a maga nemében rokonszenves ember, a bokszedző (Bezerédi Zoltán) és fia (Szabó Kimmel Tamás), előbbi gyermekien makacs, utóbbi értetlenkedik és óriásiakat sóhajt, mindkettő közeledni szeretne, de mint a mágnesek azonos pólusai, egyre csak taszítják egymást. Sok jelenetben magunkra ismerhetünk; magam a szekrényösszerakásban, a régi szekrény közös cipelésében (minden ilyen apró közös munka pillanatok alatt kihozza az emberből a legrosszabbat). Kulturális antropológiai szempontból izgalmas a filmben a gyász többféle megélésnek finom ábrázolása, de talán még kedvesebb a két fél óvatos, olykor kikezdő, és ebből adódóan tréfás közeledése. Valamint Ferike (Váradi Roland), az ifjú boksztanítvány, aki a maga naiv természetes módján szemléli és olykor kommentálja az eseményeket. Mosolygunk, olykor nevetünk, magunkra ismerünk, és a végén megkönnyebbülünk, hogy talán nem minden kapcsolat fut vakvágányra. (R.: Breier Ádám, magyar film, 2024.) * Nagyon szubjektív hozzátétel, hogy Kőbányán a legjobb fagylaltos a Lefkovics volt.
Itt hozzászólhat!
