Kiskert

Nagy öröm a kiskert… hangzik régről, és egyetértek, egészen pontosan egyet, vagyis egy valamit értek. Csakhogy. Amilyen körömollóval nyírt, ujjbeggyel gyom- és gombátlanított, körbetujázott, önműködő öntözős kerteket látok, nem az öröm, hanem valamiféle (kert)rabszolgaság jut az eszembe. (Az öntöző felszabadít a locsolás kényszere alól, cserébe ott a téliesítés gondja. Egyébként pedig valóban mindig locsolni kell a kertet?) Biztos lesz, mert kell, olyan fűmag, amelyből olyan gyep fakad, mint a 300 éve gondozott szőnyegszerű angol gyep. Vakondháló a fű alá, hogy még csak véletlenül se túrhassa fel a kertet az ártalmatlan és nagyon hasznos jószág. Sőt vakondriasztó, amely 20 másodpercenként pittyeg, és persze az embert is riasztja. Másfelől a kert tele van játékkal: hintával, ugrálóvárral, alagúttal, csúszókával. A játszótér bevonult a kertbe, nehogy a gyerek a közösségben játsszon. Miért nem jó a kissé buja, kusza, madarakkal, méhekkel, vakondtúrásokkal teli, természetközeli kert? Azért, mert transzhumán korba léptünk, és egyesek ízlését már kizárólag a (kert)divat határozza meg.