Elmentek ők. Előbb apu, azután anyu, majd Jancsi. Én még megvagyok.
És elment gyermekkori játszó- és várépítő társam, Széll Gyuri, elment Gyula tanár úr, az egri szemiotika mozgatója, elment a másik Gyula, aki itt lakott mellettem, az utolsó felelős-kritikus franciatanár. Barátságos kertjében, szőlőjében a filagóriában sokszor beszélgettünk. Tegnapelőtt arra jártam. A házat eldózerolták, a teljes telket, a gondosan ápolt szőlőt eltüntették, hamarosan többlakásos társasház épül a helyére, mint mindenütt Zuglóban. Minden elmúlik, elpusztul, még az emlékünk is.
Kinél is olvastam: halottaim egyre szaporodnak? Fiatalkoromban még alig voltak halottaim. Számuk mostanában kezdett el gyarapodni, valamiféle sajátos matematikai törvényszerűség ez. A fájdalom, a hiány egyre nő, és ahogy figyelem a nagyon idős embereket, azt látom, hogy ezt is meg lehet szokni, a fájdalom elmúlik, marad a konstatálás. Még nem tartok ott.
Itt hozzászólhat!
