Nyolcvan éve gyilkolták meg Abda határában Radnóti Miklóst. Az exhumálásnál a kabátjában talált noteszre az volt írva, hogy juttassák el Ortutay Gyulának, így maradtak fenn az utolsó hónapok versei, a legutolsó Szentkirályszabadja, 1944. október 31. dátummal: „Mellézuhantam, átfordult a teste… Tarkólövés. – Így végzed hát te is…” Radnóti költészete és életének drámája magától értetődően alkalmas a színpadra vitelre. Én dokumentumjátékban gondolkodnék, Gyarmati Fanni naplóján túl dokumentumok, levelek, sőt, azt hiszem, kinyomozták a konkrét gyilkosát is… no meg a versek, a versek…; ezek önmagukban is megállnának a színpadon, de jelenetekben is gondolkodnék. Azonban semmiképpen sem koncertben, ráadásul rockos (dob, gitár, szintetizátor) feldolgozásban, erős fényeffektekben, a nézők arcába fújó szélgépben, idegesítőn felcsapó gázlángokban, és a színpadtechnika adta emelkedések-süllyedések maximális kihasználásában. Az erős élőzenében nem érthető a szöveg, az összekötő prózai szövegek jók lennének, de így kevés, egyetlen vers hangzik el (a Nem tudhatom…), de hallgatnánk többet. És persze hogy az egyik emelkedés során lezuhan egy dob, amit őrülten ver a dobos. Egyszóval irodalmi estnek nem nevezhető, de rockkoncertnek sem ez a furcsa kevercs. (Ázott hajában hét halott bogár ragyog, Nemzeti Színház, 2024. nov. 9.) Olvasom a Nemzeti lapjában (24/10. 46. old.) a Jelenits Istvánnal készült interjút. Füst Milán tartott nekik előadást, hogy látta talán Londonban a Vihar előadását, és ózont permeteztek a közönségre, hogy a vihart felidézzék. „Füst Milán pedig azt üvöltötte: ez őrültség, baromság, hiszen maguk a Shakespeare-szavak viharzanak. A szövegei ugyanis nem arra vonatkozó útmutatások, hogy milyen hatásokat kell általuk más úton előidézni, hanem azok maguk – a színész játéka révén – idézik elő a hatást a nézőben.”
Itt hozzászólhat!
nov
10
