Annyi öröm, elismerés és siker ért az életben, hogy egy regimentnek is elég lenne. Tehát véletlenül sem vagyok elégedetlen mindazzal, amit a Sors adott. Csak töprengek.
Tele a noteszem meghívásokkal, egy-egy előadásomért még versenyeznek is, mert nem mindig érek rá, és mindig megtapsolnak, többnyire visszahívnak, és még elég jó tiszteletdíjat is fizetnek (mások szerint keveset, de nekem megfelel ez is). Ez többnyire a civil vagy még inkább a vállalkozói, gazdasági szféra. Közben egyetemeimen, ahol megfordultam, éveket, évtizedeket töltöttem, bár mindenhol remekül éreztem magam, és mindenhol voltak valódi tanítványaim, azt tapasztaltam, hogy a hallgatók egy része szinte menekült az órákról, nem tanulni jött ide. Pedig ugyanaz voltam, ugyanazt tanítottam, és persze nekik ingyen, merthogy a fizetésemért dolgoztam. Olvastam jó régen egy megfáradt egyetemi tanártól: neki nem hallgatói, hanem kussolói voltak. Én ezt nem mondom.
Most, hogy nyelvészetből több évtized tapasztalata után utolsó óráimat tartom – a legjobb fizikai és szellemi állapotban -, elgondolkodom azon, hogy mennyire pazarló a mi világunk. Véletlenül sem panaszkodom, csak töprengek azon, hogy az egyik egyetemen tartott nagy létszámú előadásomon, amelyre vagy 50 hallgatónak kellene járnia, a minap jó, ha 15-en jöttek be. (Az előadásokon nem szoktam jelenléti ívet vezetni, mert úgy vagyok vele, akit nem érdekel, jobb is, ha nem jön. Korábban az ELTE-n 3-400 fős előadásaim is voltak, 90 perc alatt véletlenül sem ért volna körbe a jelenléti ív, viszont így is bejött vagy 150 hallgató, ez óriási tömeg, s nekik öröm volt előadást tartani. A többi pedig átment – valahogy.) A minap is olyan teljesen érdektelen dolgoktól beszéltem, mint a Húsvét-sziget, a maják, a szimmetria művészete és elmélete, vagy a hungaropesszimizmus, teljesen érdektelen dolgok, ráadásul én még személyes érintettséggel is bírok, merthogy személyes élményekkel, fényképekkel illusztrálom az interkulturális kommunikációt és a művelődéstörténetet. Az 50-ből 15 hallgatót érdekelt, kettő ezek közül is csetelt az órán. S mindezért fizet a magyar állam. Mentem vissza a szállásomra, és láttam egyes hallgatóimat, hogy az óra helyett az udvaron cigarettáztak, az egyik a pattanását kezelte.
Életutam utolsó pragmatika óráin olyan témákról van szó, mint az udvarlás, megtévesztés, hazugság, az étel kínálása, az agresszió, mindez evolúciós keretben, s bár vannak rajongók, vannak érdeklődők, de vannak ásítozók és okostelefon-nézegetők is. Utóbbiak kicsit lelomboznak.
Sokat írtam az egyetemi tömegoktatásról. Én még egy elit egyetemi oktatásba felvételiztem, abban okosodtam, ott kezdtem egyetemi pályámat, majd jött a tömegesedés, először azzal az érvvel, hogy nincs munkahely, legalább itt parkoljanak a fiatalok, s ment, csúszott lefelé az egész, s ma az egyetem ott tart, hogy egy korábbi gimnáziumnak sem felel meg. Ahogy az általános iskola sem felel sem sok helyen semminek, olvasni-írni sem tanulnak sem egyesek (mondjak konkrét példákat, tudok, és egyszer egy államtitkárnak el is mondtam, azt mondta, tudja). Közben pedig idefenn NAT-tal vannak elfoglalva, s azzal, hogy inkább Móricz vagy Jókai, esteleg csak kortárs, holott tömegek olvasni sem tanulnak meg, és soha nem is fognak olvasni, viszont kapnak bizonyítványt és jogosítványt és ők fognak téged (engem) elgázolni.
Nekem az oktatás, főleg az egyetem volt az életem, nagyon élveztem, ma is rajongok érte, nem tudok jobb helyet elképzelni nála, szeretném, ha egy modern, jövő Magyarország bölcsője lenne, lehetne…, itt egy nagy sóhaj helye. Remélem, azért sokakat tudtam felvillanyozni, tudom, hogy igen, mert ma is és holnap is megyek előadni, és remélem, hogy egyesek viszik tovább a lángot, nem a tudománygőgös, öntelt, kirekesztő „akadémikus”, tudománymetriát számító egyetemi tanárokra (tanárokra?) gondolok, hanem a megszállottakra, a kicsit őrültekre, mint ami én is vagyok, voltam.
Itt hozzászólhat!
