A vér mint szimbólum erős, de nekem túl erős a vérfolyás, vérontás és a vér mint az élet forrása, meg az, hogy a vér valami folyékony matéraként valami újat jelent. (Én úgy tudom, hogy megalvad.) Ha egyáltalán erről szól a latin-angol-magyar nyelvű darab, sokkal inkább performansz, merthogy csak sokszor ismételt monológokból áll, semmi párbeszéd, semmi történés, az egész zavaros. Azt még csak értenénk, hogy a középkor nem ért véget, van itt háború, vérontás, mert az ember ugyebár tényleg változatlan. Ezt hangsúlyozandó bőven van vér, menstruációs vér és vérfolyam, és van viviszekció, egy SOTE-vizsgán felmondható latin érrendszer. A harcoló, vergődő, vérrel bekent, de inkább önmarcangoló táncosok egyszercsak prófétává válnak (legalábbis ilyen táblát akasztanak a nyakukba); egyébként is mintha nyújtanák az üres darabot, mint a rétestésztát. Hiteltelen, ahogy a darab végén az egyik táncos kiabálja: „szeretlek titeket”. Mindamellett a 100 perces előadás koreográfiában, mozgásban (Bozsik Yvett Társulat) lenyűgöző, de úgy jövünk ki az előadásról, hogy mi is volt ez, az érdekes látványon kívül mivel is lettünk többek, és hogy nem éppen így képzeltük-e el egykor a hanyatlónak mondott kapitalizmus művészeti termékeit? (Nemzeti Színház)
Utólag jut eszembe kőbányai emlékem, ahol minden komoly verset átírtak, így Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom című versét is. Nem írhatom le, hogy miként szavalta ezt a kőbányai diákság, viszont a Parnasszus című irodalmi folyóiratban ráleltem egy közölhető változatra: „1995-ben az ongai könyvtár és a falu egyik jeles kocsmája közt vezető úton a Kabai-testvérek társaságában súgta fülembe egy nő [!]: mostan színes pinákról álmodom…” (Vass Tibor) Ennél durvább a kőbányai változat, viszont teljesen azonos Fabre úr ösztönvilágával.
Itt hozzászólhat!
