Minden csapat, társaság, közösség szétesik. A közösségek szétesése, hiánya, nem egyedi jelenség, és nem is mai, Hankiss az 1980-as években már folyamatosan erről ír, magyarázatot is ad, azóta pedig itt van egy teljesen új informatikai világ, ami átformálja az embert és a közösségeket. A közösségi élmény magva: közös cselekvés, együttlét és az egyenlőség. Életre szóló közösségi élmény volt számomra az 1970-es évek diákrádiós táborai (Frank Iván, Pogány Gyuri és közösségük szervezésében). Ezt folytatjuk 1982 óta, szakadatlanul, máig, és szinte ugyanazt az élményt jelentve a résztvevőknek. Mi a titka? Kiszakadás a szülői házból, ma úgy mondják: a komfortzónából; egy új, önálló, szabad, demokratikus (nem iskolai) miniközösség viszonylag kevés tiltó szabállyal; a diákokhoz közel álló, velük együtt dolgozó vezetők, akik nem is nagyon vezetők, inkább mentorok vagy barátok; a közös (mindenkit bevonó) ALKOTÁS és annak nyilvános megbeszélése; a folyamatos elfoglaltság (alkotómunka, előadás, közösségi megmozdulások, pl. éjszakai kalandtúra). Talán átsugárzik valami a generációkon átívelő, reményeim szerint örök emberi közösségi érzésből.
S hogy miért egyre nehezebb ebből valamit átadni? Más korban szocializálódtunk. Mi egyszerűen szerettük, ügynek a táborszervezést, ez volt az életünk; nem rabolta az időnket másodállás, mobiltelefónia, párkeresés, család, ezer más program (fesztivál, buli), közben persze mindez megvolt, nem maradtunk le semmiről. Többnyire egymás (szülői) lakásában jöttünk össze, vagy egy kocsmában, és egész este erről a közös ügyről beszélgettünk. A rendszeres együttlétbe, beszélgetésbe belefért a bármiről való beszélgetés, álmodozás, fantáziálás. Ne feledjük, vérig menő vitáink is voltak. Egyesek emiatt elmentek (és máig nem beszélnek velünk), mások elmentek, de visszajöttek, és egy csomó sebet, konfliktust mi is eltemettünk, mert az embernek tudomásul kell venni, hogy olykor vagy folyamatosan nem csak harcolni, hanem engedni, belenyugodni is kell. Utóbbira ma szinte senki nem képes, egyszer el is hangzott: száz kicsi EGO tábora. Ez változott meg legjobban az elmúlt évtizedekben. Az EGÓK száma, aránya. Hiszen minden azt sugallja: villogni kell, győzni kell, ráadásul azonnal. Talán a legfontosabb tanulság: vannak kemény konfliktusok, és ezeket valahogy meg kell oldani. Vagy összejön, vagy nem, nagyon nem tudok rá receptet. Talán ez a legfontosabb tanulság, és aligha tanulható.
A régi idő elmúlt, ennyi energiát ma már senki nem tol bele egy közösségi programba. Megváltoztak a társadalmi körülmények. Az 1970-1980-as világ, az indulás nekünk életre szóló energiát adott, aligha hozható vissza. Reménytelenül (!) hiszek a közösségekben, tehát abban, hogy legyünk együtt, sokféle körben. Egy apró, kis lépés is sok lehet. Szoktam mondani, a barátaimra mindig ráérek, akkor is, ha néha nehéz.
Még valamit a közösséghez. Meglátásom, hogy egy könyv közös elolvasása, egy film közös megnézése és megvitatása a legjobb közösségformáló lehetőség. Válasszunk ki egy könyvet és filmet, és beszélgessünk róla, kapcsoljunk hozzá valamilyen cselekvést. Olyan dolgokról kellene többet beszélgetni, mint áldozatvállalás, odaadás, remény, tisztelet, jóindulat, bizalom, barátság, szeretet, erőfeszítés, küzdés… A másik erős közösségformáló: a kaland, a gyaloglás, az evezés. Gyaloglás és evezés közben lelassul az ember, és előjönnek olyan gondolatai, amelyekről nem is tud. Egy lassúbb, emberi tekintetben mélyebb világból maradtam itt őskövületként, s bár energiáim még vannak, de az életkorom azt is sugallja, hogy egy csomó dolgot rá kell hagyni a világra, menjen a maga útján, azután majd meglátják (én már nem). (Gondolatok a DUE és a Bolyai Önképző Műhely mint alkotó közösség kapcsán.)
Itt hozzászólhat!
