Advent a Hargitán, akartam írni, de a valóság az, hogy ez az advent a fény városában, azaz Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem magyar szakosainak ünnepe volt: forraltborral, pogácsával, könyvbemutatóval, beszélgetéssel. Nekem az utolsó, no nem az advent, talán abból marad még, hanem az utolsó nagyváradi, mert elbúcsúztam az egyetemtől, hallgatóimtól (jó, még fognak vizsgázni). Búcsú az előadótermektől, a szobroktól, Tőkés László irodájától, a templomoktól, a vártól, a konferenciáktól, a Semiramistól, a rektori lakástól, az egyetemi menzától (ahol mindig kaptam kedves szavakat is), az egyetemi parkolótól, ahol a rektor helyére beállhattam, de a gazdasági igazgató kikérte magának, mert neki jár a fenntartott, egyébként üres parkoló is, a kapusoktól (így nevezik a portásokat), a Köröstől, a Körösre nyíló éttermektől, az adventi-karácsonyi vásártól, a Városháza toronyzenéjétől, a körgyűrűtől, a Kauflandtól, no meg a határtól, ahol annyi percet (egyszer egy órát) kellett várakozni, de amely január 1-től megszűnik. Tíz év alatt Nagyvárad óriásit fejlődött. Először 1997-ben jártam kicsit szomorú, szürke város volt – ma bármelyik nyugati kisvárossal vetekszik. Azt mondják a váradiak, már nincs, amit fel kellene újítani, mert minden fel van újítva. Esetleg egy metrót kéne építeni (de azt inkább Kolozsvárt építenek). Az egyetemhez talán valamit én is hozzá tudtam tenni. A Partiumi szabadegyetemtől és az AUCP-től viszont nem búcsúzom.
