Ülünk egy teremben, külön-külön kis asztaloknál, magamfajta idősebbek és fiatalok, várjuk az érettségit. Táskámból előveszem a jegyzeteimet, de csak szöveges jegyzeteket találok, képleteket nem, hogyan fogok én most matekból dolgozatot írni? Nem is emlékszem semmire. Még nem osztották ki a feladatokat, megkérdezem a szomszédaimat, hogy miért kell nekünk érettségizni, hiszen már egyetemet is végeztünk. Kell, mondják, mert nem elég elvégezni a gimnáziumot, erre a vizsgára is szükség van, és nincs mindenkinek egyeteme. Rossz érzés fog el, nem fog sikerülni, és a képleteket sem találom. Ekkor felébredek. Vizsgáztam egész életemben, még ötvenéves koromban is igazságügyi szakértőként (no, az rossz volt), alapvetően jól vettem az akadályokat. Mi ez az atavizmus, transzgenerációs trauma? Hogy újra vizsgáznom kell. Hogy hiába tanultam egész életemben, megint csak újra kell kezdeni, vizsgázni és vizsgázni, és még csak a vázlataimat se találom. Ébredésnél még egy teljes nyomasztó álomtörténetben éltem, azután, ahogy lenni szokott, elillant, s úgy tűnt, hogy a való élet szebb, mint az álom.
Itt hozzászólhat!
jan
6
