Minden évben, januárban az évadnyitó túra a Kékesre vezet: Mátrafüredről föl a kék kereszten, visszafelé a kék háromszögön, 14 km, 700 m szintkülönbség. Fönn pedig kékestetői húsleves, sztrapacska, pacal… és sok-sok ovis tea. Forralt bort nem ihatok, pedig innék, dehát autóval megyünk haza. Pilinkéző hóesés, ragyogó nap. A Bene-várnál némi szerelvényigazítás (katonai szleng), és elgondolkodás az elmúlt 55 éven. Ugyanis 1970-ben jártam itt először édesapámmal. Előttem van a jelenet, ahogy az MTA üdülőjéből elindultunk fölfedezni Bene vezér várát. Meg is írtam a Pajtás újságban. Ma már idősebb vagyok, mint akkor édesapám volt. Emlékezni nagyon jó és persze fájdalmas, szomorkás. Fölfelé izzadva a Kékesre a jövő heti tévéfelvételen gondolkodom: Karácsony Benő A megnyugvás ösvényein című, halála (meggyilkolása) után megjelent regényéről beszélek majd. Karácsony is az „értelmes szomorúakhoz” tartozott, aki nem hitt az emberiségben (az ember megjavulásában), megúszni sem akart semmit, pusztán arra törekedett, hogyha kívül nem lehet, akkor belül valahogy rendet teremtsen. Mint Székely János. Mint Hamvas Béla. S hogy mindez édesapám kapcsán jutott eszembe? Apám soha nem kért, soha nem követelt semmit, csak arra törekedett, hogy négy gyerekét fölnevelhesse. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem anyagiakat kaptam (nem is volt miből), hanem törődést, odafigyelést. Ezzel a Bene-vári túrával is adott valami olyasmit, ami egész életemre gazdagító hatással volt. Ezt köszönöm meg neki sokszor, minden év elején Mátrafüred és a Kékestető között. És reménykedem, hogy a megnyugvás ösvényei csodálatos, ember által nem tapasztalható, de valahol mégis létező helyekre vezetnek, „mert szörnyüséges, lehetetlen, Hogy senkié vagy emberé Az Élet, az Élet, az Élet”.
