(Ezt a levelet kaptam, íróját nem fedem fel:)
Lehet, hogy ez az utolsó levelem, az utolsó írásom, amelyet olvas. Nem tudom, mit rejt a jövő, milyen utakat kínál, merre sodor majd az élet… De egyvalamit biztosan tudok: Ön mindig ott lesz bennem, a gondolataimban, a döntéseimben, a szavaimban.
Az osztályterem ablaka előtt lassan hintázott a januári szél, a felhők szűrték a téli napfényt. Az asztalnál ültem, a kezem alatt egy bőrkötéses naplóval, amelyet csendben lapozgattam. Gondolataim a közelgő búcsú körül forogtak, hiszen egy olyan tanártól készülök elköszönni, aki példamutató hivatásszeretetével és emberségével formálta az életemet.
Emlékszem az első alkalomra, amikor belépett az osztályba. Határozottsága, mégis közvetlen stílusa azonnal lenyűgözött. Akkor még nem sejtettem, hogy Ön lesz az, aki megmutatja nekem: több vagyok annál, mint amit addig hittem magamról. Nemcsak tanított, hanem meglátott engem – azt a valakit, aki bizonytalanul keresgélte az útját, és akinek csak egyetlen szó kellett, hogy higgyen magában. Az Ön által közvetített tudás túlmutatott a tankönyvek lapjain: megtanított látni, érezni és érteni a világot. Az első dolgozat, amelyet visszakaptam Öntől, tele volt piros tintával. Meghökkentett, mennyi javítás szerepelt rajta, de minden egyes megjegyzés mellett ott volt egy bátorító szó, egy gondolat, amely továbblendített. Egy alkalommal azt írta: „Egyedi a gondolatmenet.” Ez a mondat mélyen megmaradt bennem, mert éreztem belőle, hogy Ön észreveszi az igyekezetet, a látás- és gondolkodásmódomat.
Köszönöm, hogy ott volt, amikor először kellett nagyobb közönség előtt megosztanom az írásaimat. Noha bizonytalan és remegő voltam, az Ön biztató jelenléte segített, hogy elhiggyem: meg tudom csinálni. Mindig emlékezni fogok arra a mosolyra, amellyel a háttérből figyelt, és arra az üzenetre, amelyet sugallt: „Bízom Önben.” Nemcsak tanított, hanem megértett. Volt, hogy egy-egy napon nem a tananyagról szólt az óra, hanem az életről. Amikor küzdöttünk saját kétségeinkkel, Ön mindig próbálta megtalálni a módját, hogy közelebb hozza hozzánk a világot – hogy ne csak tudjuk, hanem értsük is. Egyik alkalommal azt mondta: „A kudarc nem végállomás, csak egy megálló a siker felé.” Ez a mondat ott cseng a fülemben azóta is, minden alkalommal, amikor nehézségekkel kell szembenéznem.
Sokszor nevettünk együtt, néha talán bosszantottuk is, de Ön mindig türelmes maradt. Tudta, hogy nemcsak a tananyagot kell átadnia, hanem valami mást is – valamit, ami túlmutat a szavakon és példákon. Megmutatta, hogyan lehet hinni magunkban, hogyan lehet merészebben gondolkodni, bátrabban élni. Nem átlagosnak látott minket, hanem különlegesnek. És ez a hit, amelyet belénk oltott, talán a legnagyobb ajándék, amelyet egy tanár adhat a diákjának. Most, hogy Ön elhagyja az iskolát, az osztályterem is mintha egy kicsit üresebbnek tűnne. De az Ön öröksége itt marad: a szavai, a bátorításai, és az a képessége, hogy minden helyzetből tanulási lehetőséget teremtsen. Az a nap, amikor az osztály elé állt, és azt mondta: „Ne féljen álmodni nagyot, mert a kudarc csak a siker előszobája,” azóta is gyakran eszembe jut, amikor nehéz döntések előtt állok.
Tiszta szívből kívánok Önnek boldog, megérdemelt nyugdíjas éveket, ahol remélem, olyan örömöket és nyugalmat talál, amelyeket Ön is oly sokunknak adott. Megtiszteltetés volt az Ön diákjának lenni. És ha ez az utolsó írásom is, amit elolvas, szeretném, ha tudná: amit adott, örökre velem marad.
Itt hozzászólhat!
